Müller Péter

Az ember akkor tesz legtöbbet jövőjéért, ha nem is gondol rá - ha úgy éli meg a jelen pillanatot, hogy az az Egész! Ezekből a teljes odaadással megoldott jelen percekből áll majd össze a jövendőd - szinte önmagától. Ha előre sandítasz, figyelmedet s erődet ellopod a jelentől: gondatlanul vetsz, és ezért aratásod is szánalmas lesz.

Tükörbe nézni mindig kockázatos dolog. Lelkében más képet őriz az ember magáról, mint ami kívülről látszik: arcunk olyan, mint az előhívott kép: minden rajta van. Az is, amit magunkban letagadtunk. Az is, amit az élet írt rá. Az ember életműve az arcára van írva.

Nem lenni - erre még Hamlet királyfi is vágyódott. De rájött, hogy nem lehet. Az ember harcra született. Sőt, meggyőződésem, hogy győzelemre. Még akkor is, ha sok csatát és háborút elveszít.

A legfontosabb, amiért éltek, nem másokban, hanem bennetek van! Méltóságnak hívják.

Minden évünk: egy életkör. Egy gyűrű az életfa törzsén. És minden életkör végén kicsit meghalunk - ugyanakkor minden új kör kezdetén kicsit föltámadunk.

Jó panaszkodni! Jó sajnálni és sajnáltatni magunkat! Jó a világra meg a többi emberre hárítani a veszteségeiket. Ha valaki elkezdi magát rosszul szeretni, az így működik: kéjjé varázsolja a fájdalmát és "józansággá" a gyengeségét.

A reményvesztésnek a keserű mámoron kívül megvan az a gondolati öncsalása is, hogy itt a kudarc nem az én lelkiállapotom (gyengeségem, bűnöm, ostobaságom, hibám, alkalmatlanságom) következménye, egyszóval nem az én megérdemelt sorsom, hanem valamiféle külső, objektív helyzet, amellyel szemben tehetetlen vagyok.

Amikor számot vetettem azzal, hogy "soha", akkor kezdett pirkadni valami fény a látóhatáron... Amikor életemben először elfogadtam a sorsalakítás mágikus kulcsmondatát, hogy "Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd..." abban a pillanatban kipattantak az odáig keményen lezárt vágyrügyeim: egyszerre virágozni kezdett körülöttem minden.

A taoista bölcsek azt mondják: a Lét titka nem a kerék tetején, hanem a mozdulatlan közepén van. Ott lakik a Mozgató. Vagyis lényünk közepén, szellemi valónk szívében örök béke van. Nyugalom. Most is. Benned is, (...) bennem is. Csak nem éljük át.

A saját szebb és valódi arcunkért meg kell harcolni. Önmagunk fölfedezése a legnagyobb háborúsággal jár, s a legnagyobb áldozatot is követeli. És igazi társunk az, aki ebben segít.

Sorsunk egy nagy távlatú, sok életen átívelő, külön-külön is értelmes, mégis összefüggő, kozmikus életterv. Életkörről életkörre terel a teremtés ősdrámájának megoldása felé. Azt akarja, hogy a Világosságod győzzön a Sötétség felett.

Sorsod, hogy élsz, hogy vagy, hogy olyan vagy, amilyen; olyan a tested, a lelked, a személyiséged, olyan a tehetséged, a vágyad, a szenvedélyed - vagyis a szereped... Hogy azok az embertársaid vesznek körül, akikkel életed drámáját jól-rosszul el kell játszanod: apád, anyád, testvéreid, gyereked... Mind a te játékostársaid!... De még a szomszédod, az idegenek, sőt a halálos ellenségeid is!... A kör igen széles, mert a tér nagy: ne feledd, hogy ez világszínház!

Nincs olyan jóság és szeretet, nincs olyan emberi vagy isteni hatalom, amely kívülről bele tudna nyúlni a sorsunkba, és helyettünk megvívná a legdöntőbb harcunkat.

Ha visszanézel, látod, hogy minden sikeredet és dicsőségedet akkor készítetted elő, amikor még szerény voltál. Világbajnok egy sportolóból a verejtékszagú edzőteremben lesz.

A hűség a legszebb emberi tulajdonság, és néha a legfájdalmasabb is. Mert ahhoz, hogy valakihez hű légy, a másikhoz hűtlennek kell lenni. Valakit el kell árulni.

Hogy mennyire szeret valaki, azt onnan tudod egészen pontosan bemérni, hogy mennyire tudja a hibáidat megbocsátani.

Egy érintésből meg lehet érezni, hogy az vajon egy erős ember érintése-e, vagy csak egy gyenge emberé. Nagyon nehéz egy olyan emberrel élni, akiből hiányzik a gyengédség. Légy erős. Ne azért, hogy győzni, hanem hogy simogatni tudj!

Ha nem vagy mellettem, ha nem birtokolhatlak és érezhetlek a közelemben - úgy érzem, elveszítettelek. És mégis, látod, az történt velem, réges-régen, hogy életem legnagyobb szerelme elhagyott. Iszonyúan fájt. Majdnem utánahaltam. Fájt a hiánya, szüntelenül fájt, mint egy gyógyulatlan seb, de azt mondtam magamnak: Ha Ő AZ, akkor visszajön. Ha nem, akkor felejtsd el, nem kár érte!

Nem tudjuk, ki rajzolta a barlangok falára a bölényeket, de gyanítom, hogy férfi volt. A férfi - amíg valóban férfi volt - minden kultúrában az Eget reprezentálta. A Nő a Földet. A kínai bölcseletben a férfi a Teremtő, a nő a Befogadó. Kettőjük méltósága az ölelésben válik teljessé, mert ők csakis ketten együtt alkotnak egy teljes Egészet. Külön nincs értelmük. Az ölelésben a férfi az adó, a domináns, az eldöntő, és a Nő a megvalósító, a létrehozó, a gondoskodó, a fenntartó.

Manapság, a világválság előrehaladott stádiumában nincsenek már semmiféle eszményeink. A tartás, bátorság, hűség, őszinteség, becsületesség, az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás, az önfeláldozás - és ugyanakkor a nőkkel szembeni végtelen tisztelet, az a mély szeretet, mely nem csupán a kívánatos fenekének, de a lényének is szól, ma már kihalt fogalmak. Mindezt csak hazudni tudjuk. Nemcsak másoknak, önmagunknak is. Elavult szavak lettek. Lementünk békába.

Mit tegyél, ha nem szeretnek? (...) Én, mondom, elmenekülök. Úgyse vagyok ott, hiszen nem látnak, nem ismernek. Ahol az embert nem szeretik, vagy gyűlölik, ott nem is ismerik igazán - idegen.

Az első krémestől még senki sem lett kövér, és tíz-húsz cigarettától sem dohányos. A rászokás folyamata a döntő. S ahogy a rosszra, a jóra is rá kell szokni. Vérré, reflexszé, ösztönné, jellemmé, és végső soron sorssá csak az lesz, amit sokszor ismételünk. Ha valamiben nincs hosszú időn át tartó munka: sohasem lesz a miénk.

Az, hogy "nincs", hogy "elveszett", hogy "elhagyott", hogy "elmúlt" - fáj. Nagyon fáj. És mégis: lehet ez a fájdalom szép is.

Csak annak nem fáj semmi, aki nem szeret. A közönynek nincsenek idegvégződései.

Nem az a baj, hogy örökké rohanunk valahová, hanem hogy sehol se vagyunk.

A sikerben minden ember lelepleződik. Jó esetben önmaga előtt is. Mások tekintetének vonzereje kifelé fordítja, és ki van téve annak a veszélynek, hogy elkezd a tükröknek, mások elvárásainak élni, és a saját, belső gyökereiről letépődik.

A sikerbe több ügy bukott bele, mint a vereségbe. Kevés ember van, aki a nyert csata után is megőrzi a szerénységét. A legtöbb párt és jó ügy akkor kezd rohadni, ha győz.

A kemény jég számára a pára nem látható. Nincs is talán. Pedig nemcsak édestestvére, hanem ugyanaz, mint ő: víz. Csak más valóságban élnek. A jégkockának, ha olvadni kezd és elpárolog, lehet, hogy halálfélelme van. Azt hiszi szegény, hogy semmivé válik.

Sohasem az a kéz enged el, amelyik felülről tart, hanem az, amelyik alulról kapaszkodik.