Müller Péter

A nyugtalanság biztos jele annak, hogy nem adtad át magad a sorsodnak. A nyugtalan szem, kapkodó kéz, zaklatott lélegzés és a szétszórt, türelmetlen elme arról tanúskodik, hogy itt viadal folyik, szüntelen belső küzdelem, és nem tudni még, ki lesz a győztes.

A múltad átírható. Amit most megváltoztatsz, az a múltadat is megváltoztatja. Nem magát a megtörtént eseményt, hanem a lelkedbe írt hatását.

Áldás... csak azon van, ami a sorsod - s nincs azon, ami csupán az életed. Egy nehéz sors lehet értelmes és boldog - és egy könnyű élet értelmetlen, vacak és szorongásokkal teli.

A jövőd nincs teljesen "megírva", mert ugyan sok mindent hoztál magaddal, de szüntelenül íródik is. Általad és mások által.

Csak idő kérdése, ha fullánkodat valakibe beledöfted, meddig élsz még utána.

Megismerni bármilyen szenvedélyem teljességét csak akkor tudom, ha átélem nemcsak a tettes, de az áldozatom sorsát is.

Sorsod ott van, ahol az életed nehéz. Ahol kudarcos. Ahol a lelkiismereted, de főleg a külső bajok és akadályok szüntelenül figyelmeztetnek, hogy ez a te utad - mert nehéz. Ahol áldozatra kényszerülsz, az az utad.

Az érzés mindig megelőzi az észt. És az indulat az értelmet. Ezért egy okos ember, ha gyűlöl, hülye lesz. Minél okosabb, annál hülyébb.

Tettesek és áldozatok vagyunk. Egyszerre. De a visszahatás késleltetett. Akkor jön el, amikor időszerű.

A szerelmek azért múlékonyak, mert alapjuk az önzés. Ezt senki sem ismeri be, sőt éppen az ellenkezőjét gondolja, mégis így van. Magunkat szeretjük a másikban, akit a legszívesebben bekebeleznénk, fölfalnánk, soha ölelő karjaink közül ki nem eresztenénk, s ha mégis elmegy, úgy érezzük, hogy testünk s lelkünk kitépett darabját is magával viszi.

Minden szerelem akkor kezd repedezni, amikor a másik elkezdi a saját szuverén életét élni. Dolga van, nem ér rá, másokhoz is túlságosan kedves, saját feje és saját benső késztetései szerint kezd gondolkodni, s beleütközünk egy idegen lélek öntörvényű világába. Ez a folyamat egyre erősebb lesz, s ha az ember tíz év múlva találkozik egykori szerelmével, majdnem vadidegen ember néz rá. Azt gondoljuk magunkban: "Úristen, mit szerettem én ebben?!" Amikor egy szerelmes barátom zokog, hogy "mindenemet odaadtam neki, mégis elhagyott!", azt gondolom: "A legfontosabbat, a szabadságát nem adtad meg neki! Ketrecben érezte magát nálad, s ez az érzés megmérgezte a szerelmét."

A testet, és a testi gyökereket is a Lélek élteti.

Amikor irigyelsz valakit, sohasem az egész életét irigyled, csupán néhány kedvező részletét. Megrettennél, ha az egész életedet el kéne cserélni vele.

Lelked - mint az enyém és mindenkié - önvédelemre van állítva. Ahhoz, hogy befogadj valakit, ki kell nyitnod magad.

Mindenki a saját várában él. És nehezen engedi le a felvonóhidat. Nem vesszük észre, hogy zárva vagyunk. Hogy miattunk nem jönnek. Nem hallanak vagy éreznek belülről hívó szót.

A remény a legerősebb gyökér. És az, hogy valamit még tenned kell magaddal, másokkal! Ha hív egy belső hang: Állj föl! Szükségem van rád! Sok embert megmentett a szeretet. És az, ha fölismerte élete értelmét. Az ilyen a viharban állva marad. Vagy elesik ugyan, de föláll! Biztos, hogy föláll, mert tartják fölülről a gyökerei! Egész biztosan tapasztaltad ezt már.

Élni csodálatos mutatvány. De egyet ne feledj! A nyulat, amit elővarázsolsz a cilinderből, te tetted bele! Nem mások. Te magad. Ezt mindig elfelejted, és ebből van a legtöbb baj. Mi abban a megfordított tudatban élünk, hogy mindenért mások a hibásak. (...) Mindig mások. Mások felelnek az én életemért. Nem emlékszünk rá, hogy a nyulat mi tettük a cilinderbe.

Embernek lenni - minden embernek - nehéz. Ne csak a betegségeit add hozzá, de a szorongásait, a félelmeit, a zaklatottságát. Azt, hogy kevés igazán boldog napja volt, s akkor sem azért, mert ünnepelték, vagy nyert, hanem mert lelkében megjelent a békesség ritka adománya, a gondtalanság, amit koldusok és névtelen emberek is megélnek.

Ha a kéz bűnt követ el: a kéz bűnös. Ha a szem bűnt követ el: a szem bűnös. Ha a félelem bűnt követ el: a félelem a bűnös, s ha a vágy bűnre hajlik: a vágy a bűnös. De a lélek soha. Bűn

Egy könyvet éppolyan nehéz jól befejezni, mint egy életet.

Minden szerelem a Nagy Találkozás ígéretével kecsegtet! Még a szalmalángszerű föllobbanás is "Ő az!" élmény...

A nyitottság a szeretet veszélyes kockázata. Merészség kell hozzá, igaz. És erő.

Az Igazi Szeretet: szabad. Én is szabad vagyok, te is szabad vagy - csakis akkor szerethetjük egymást. Ha valakitől függök, ha valaki mellett nem lehetek az, aki vagyok, ha valaki mellett nem vagyok szabad: nem is szerethetem.

Addig, míg igazán szeretünk: repülünk.

Szolgálni (...) egy férfit is lehet, de csakis akkor, ha szabad vagyok mellette. Ehhez azonban nem elég, hogy "szeret". Az kell, hogy igazán szeressen! Ha elnyomottságot, kiszolgáltatottságot, a méltóságom hiányát élem meg mellette, biztos, hogy nem jól szeret. És én sem őt. Miért? Mert nem azt szereti, aki én vagyok - hanem azt, akire szüksége van neki, hogy a saját sorsát élhetővé tegye. Testileg, lelkileg és sok más okból.

A férfi a táncban és az életben vezet - a nő követi. Ez eddig rendben van. De vezetni csak az tud, aki tiszteli a másik lényét. Tiszteli a szabadságát. És úgy vezet, hogy öröm legyen követni őt.

Hagyjuk, hogy a hétköznapi aggodalmak eluralják a lelkünket, s nem vesszük észre, hogy még a legnagyobb bajban is felvillan gyakran a fény. Elfelejtünk szeretni, elfelejtünk jónak lenni. Elfelejtünk örülni magának az életnek. Utólag jövünk rá, amikor már késő, hogy nem arra figyeltünk, amire kellett volna.

Honnan lehet fölismerni, hogy szereted az embereket? Onnan, hogy senki sem teljesen idegen számodra. És ezért könnyen találsz az emberek között ismerőst. És az ismerősödből könnyen lesz barátod. És a barátodból társad.

A női szeretet legnagyobb értéke, hogy képes önmagát teljesen odaadni. A női bölcsesség értéke pedig az, hogy tudja, kinek szabad és érdemes magát odaadni... és kinek nem!

Az odaadásnak csakis akkor van értelme, ha az növeli önmagunk és mások értékét.