(Budapest, 1936. december 1. –) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó, a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja.
Ahogy egy magban ott rejlik a leendő fa jellege, törzse, lombja, minden levele s talán életének története, úgy jelenik meg az emberi szellemben földi születése előtt, "magszerűen", csíra állapotban (néha még képszerűen) is eljövendő életsorsa. Idő kell hozzá, míg kibomlik. Sok "Ezt már láttam" élménynek ez a titka.
Egy bölcs öreg pincér azt mondta nekem gyerekkoromban, a háború végén: - Olyan világra készülj föl, pajtikám, ahol mindig a szépek és a jók maradnak lent, és a csúnyák kerülnek felülre. Így is lett.
Ha nem szólok egy szót sem, csupán hallgatlak, tudom, hogy megkönnyebbülsz. Odaadom a figyelmemet. A csendességemet. A tekintetemet. A drága időmet. Tudom, hogy már az is örömmel tölt el, ha végre meghallgat valaki. Megkönnyebbülsz. Bölcs jóság van a figyelemben.
A legelső, amit egy gyereknek meg kell tanítani, az nem a számtan és a geometria, hanem az, hogy legyen önmaga. Erős, derűs, önbizalommal teli ember, aki - bárhová vesse is a sorsa - megbízhat önmagában.
Megérteni egy másik embert csak úgy lehet, ha gondolod a gondolatait, érzed az érzéseit, gyűlölöd a gyűlöleteit, féled a félelmeit és átéled lelkének minden önáltató hazugságát. Ha látod, mivel csapja be önmagát, és főleg, hogy mennyit tud erről. Rendszerint semmit, vagy nagyon keveset.
Mindenki élni akar. Én mégis láttam embert meghalni azért, mert az induló villamos lépcsőjén nem a korláthoz kapott először, hanem a táskájához, amelyben a pénze volt. Az volt a fontos neki.
Hiába írtak gyönyörű könyveket, prédikáltak, filozofáltak, agitáltak, térítettek, győzködtek, sőt meg is győztek bennünket több ezer éve a sok jóról, szépről és igazról - amit teszünk, homlokegyenest ellentéte mindannak, amit olvastunk, akartunk, gondoltunk és hittünk. Tudod, miért? Mert ha a rossz okát kutattad, sohasem önmagadba, hanem másokra néztél.
Ha lelki "sztetoszkóppal" hallgatózol egy-egy emberbe, riadtan tapasztalod néha, hogy nincs szívhangja. Nincs Istene. Nem vallási, hanem mélyebb, metafizikai értelemben: elvesztette kapcsolatát lényének középpontjával, és magára hagyatva, centrum nélkül pörög a püffedt énje körül. Levált nemcsak önmagáról, de az egészről is. Zuhanó csillag. Belecsapódik a földbe, s magával együtt mindent elpusztít maga körül. Ilyen a szívtelen ember.
A lélekjelenlét azt jelenti, hogy a lelked jelen van. Egyébként nincs jelen. Százfelé figyel, érzelmek, indulatok, félelmek terelik, a tegnapon rágódik, s a holnaptól fél.
Amikor már sokadszor akarsz, gondolsz és teszel valamit, az ismétlés beléd vési az információkat, és a "habitusoddá" válnak. (...) A habitus nem egyéb, mint a megismételt cselekvések kódolt állapota. A szokásod jellemeddé válik. Azzá válsz, amit sokszor gondolsz. Legalább háromszor nevess mindennap! És köszöntsd a csillagokat vagy a napsugarakat!
A figyelem: éntelen. Nincs benne "Én figyelek" - csak Figyelés. Kezdetben van az én, a fegyver, a céltábla, a célkereszt és a tízes kör - és akkor húzom meg a ravaszt, amikor mindez összejön, és az "én" eltűnik. Szinte magától sül el a puska.
Lelkünk valódi igazságát csak Ő ismeri, Isten, aki minden fejbe belelát! Aki ezt a sok fejet teremtette, ismeri lelkünk Tőle örökölt csodálatos varázshatalmát, és tudja, hogy mindegyikünkben gyári hiba van: nem fejünk van, hanem önfejünk.
A szétszórtság az Istentől való eltávolodás tünete. Isten ugyanis a "középpontunkban" lakik. Mai világunk gondoskodik róla, hogy figyelmünket szétszórja, hogy sohase tudjuk meg, kik vagyunk, miért élünk és hová rohanunk.
Az, hogy mindig nekem van igazam, biztonságot ad. Helyzet-öntudatot. Kapaszkodót. Önérzetet. (...) Rádöbbenni arra, hogy ez csupán önigazolás: a legnagyobb bátorság.
Ha belenézel egy oroszlán szemébe - és ezt csak akkor mered megtenni, ha rács mögött van -, nem csak mellbe vág a tekintete, de az a benyomásod támad, hogy ez a lény teljesen tisztában van önmagával. Tudja, hogy oroszlán. A majom nem biztos benne, hogy majom.
Isten nem egy láthatatlan égi hatalom, hanem legbenső valóságunk. Felismerése nem betűkön és tanításokon, hanem a legmélyebb önismeretünkön múlik. Nincs olyan ember, aki Istenről a maga mélyen eltemetett "ösztöneivel", félelmével, boldogtalanságával, hiányérzetével ne sejtene valamit.
A gyengeség nem természete a lelkednek, hanem szerzett tulajdonsága. Negatív érzések, gondolatok és lustaság eredménye. Amikor "elhagyod magad". Igazi természeted isteni és erős. Erre akkor döbbensz rá, amikor "erőt veszel magadon".
Aki önismeret nélkül bármiféle vallásos vagy spirituális útra tér, ki van téve annak a veszélynek, hogy egész életét elejétől végig elhazudja. Hiába él.
Aki az önismeret útjára lépett, sohasem okolja a másikat a saját rossz közérzetéért. Ha valaki például kihozza a sodrából, nem fogja gyűlölni ezért, hanem megkérdi magától: - Miért vagyok én kihozható a sodromból? És ha diktatúrában él: - Miért vagyok én elaljasítható?
