Paulo Coelho

A dolgok elkezdenek tökéletesen elrendeződni, ha arra koncentrálunk, amit akarunk.

Nincs rosszabb dolog a világon, mint amikor visszautasítanak. A fényed rátalál egy másik ember fényére, azt hiszed, kinyílnak az ablakok és beömlik a napfény, és végre begyógyulnak a régi sebek. És hirtelen rádöbbensz, hogy semmi nem következik be abból, amit elképzeltél.

Az élet edzés. Amikor edzünk, fölkészülünk arra, ami előttünk áll. Élet és halál értelmét veszti, nem létezik más, csak a kihívások, amelyeket örömmel fogadunk és nyugodtan küzdünk le.

A szeretet mindig legyőzi azt, amit halálnak hívunk. Ezért nem kell megsiratnunk a szeretteinket, hiszen továbbra is a szeretteink maradnak, és mellettünk maradnak. Ezt rendkívül nehéz elfogadni.

Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (...). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.

Ugyanúgy, ahogy a tested sejtjei folyton változnak, és te mégis ugyanaz maradsz, az idő sem múlik, csak változik.

Nem azok vagyunk, akiknek az emberek látni szeretnének. Azok vagyunk, akik lenni akarunk. Mindig könnyű másokat hibáztatni. Egész életedben hibáztathatod a világot, de a sikereid és a kudarcaid a te felelősséged.

A múltban tanultunk, de nem ennek a gyümölcsei vagyunk. A múltban szenvedtünk, szerettünk, sírtunk és mosolyogtunk. De ennek nincs jelentősége a jelenre nézve. A jelennek is megvannak a maga kihívásai, a jó és a rossz oldalai. Nem hibáztathatjuk vagy éltethetjük a múltat azért, ami most történik. Minden új szerelem független az előzőektől, semmi köze a múltbéli tapasztalatokhoz: mindig új.

Két jégkocka voltunk, de a napsütésben elolvadtunk, és most egy és ugyanaz a víztócsa vagyunk.

Csak a középszerűség biztos, kockáztass hát bátran, és tedd azt, amit akarsz. Keress olyan embereket, akik nem félnek, hogy hibáznak, így aztán persze hibáznak. Ezért nem is mindig ismerik el a munkájukat. De ez az embertípus alakítja a világot, és ők azok, akik sok hiba után egyszer csak olyat tesznek, ami gyökeresen megváltoztatja a közösségüket.

A bosszúval legföljebb azt érjük el, hogy egyenlőek leszünk az ellenségeinkkel, míg a megbocsátással náluk bölcsebbnek és intelligensebbnek bizonyulunk.

Az élet tapasztalatszerzés, nem pedig az élet értelmén való töprengés.

Néha nekünk is idegenné kell válnunk önmagunk számára. Így a lelkünkben rejtőző fény megvilágítja azt, amit meg kell látnunk.

Hajlamosak vagyunk többre értékelni azt, ami messziről jön, anélkül, hogy észrevennénk, mennyi szépség vesz minket körül.

A harcos erénye: megérti, hogy az akarat és a bátorság nem ugyanaz. A bátorság félelmet és hízelgést parancsolhat, de az akaraterő türelmet és kompromisszumot követel.

Ha ebben a másodperctöredékben úgy tekintünk vissza az életünkre, hogy tudjuk: elszalasztottunk egy lehetőséget, amikor az élet csodáját ünnepelhettük volna - az a Pokol. Az viszont a Paradicsom, ha elmondhatjuk: "Követtem el hibákat, de nem voltam gyáva. Leéltem az életem, és megtettem, amit meg kellett tennem."

Mindent igyekszünk úgy értelmezni, ahogy jólesik, és nem úgy, ahogy valójában van.

A tragédia gyökeres változás az életünkben, amely mindig ugyanahhoz a fogalomhoz kötődik: a veszteséghez. Amikor valamilyen veszteség ér bennünket, hiába próbáljuk visszaállítani azt, ami már elmúlt. Jobban tesszük, ha kihasználjuk az így keletkező hatalmas űrt, és megtöltjük valami újjal.

Amikor az ember sokáig van úton, sokáig hall olyan nyelvet, amelyet nem ért, sokáig használ olyan pénzt, amelynek nem tudja az értékét, sokáig jár olyan utcákon, amelyeken még sose járt, szép lassan rájön, hogy a régi énje, és mindaz, amit megtanult, nem ér semmit az új kihívásokkal szemben.

Az utazás soha nem pénz kérdése, hanem bátorságé.

Nem az van hatással a jelenre, amit a múltban tettél, hanem amit a jelenben teszel, az teszi jóvá a múltat és változtatja meg a jövőt.

Az embernek mérhetetlenül nehéz a jelenre összpontosítania: mindig azon töpreng, hogy mit csinált, miképpen csinálhatta volna jobban, mik a tettének a következményei, és miért nem úgy cselekedett, ahogy cselekednie kellett volna. Vagy éppen a jövővel van elfoglalva, hogy mit fog csinálni holnap, milyen óvintézkedéseket kell tennie, milyen veszély leselkedik rá a sarkon, hogyan kerülje el a kényelmetlenségeket, és hogyan érje el, amiről mindig álmodott.

Az idő nem tanít, az csak a fáradtság, az öregedés érzését hozza nekünk.

Én mindig kerestem a korlátaimat, és a mai napig nem sikerült megtalálnom őket. De az én univerzumom nem is segít nekem ebben, mert nőttön nő, és nem engedi, hogy teljesen megismerjem.

Soha nem volt olyan megosztott a világ, mint most: vallási háborúk, népirtások, a bolygó pusztítása, gazdasági válságok, depresszió, szegénység. És mindenki azonnali megoldást vár legalább néhány problémára a világban, vagy a saját életében. De ahogy haladunk a jövő felé, a dolgok egyre csak sötétebbnek látszódnak.

Az élet nem lehet teljes egy kis őrület nélkül.

Harcoltam első, második és harmadik feleségem szerelméért. Harcoltam azért, hogy legyen bátorságom elválni az elsőtől, a másodiktól és a harmadiktól is, mert a szerelem nem élte túl az élet viharait, nekem pedig tovább kellett folytatnom a keresést az után a személy után, aki azért jött a világra, hogy rám találjon.

Meg kellett tennem olyan dolgokat, amiket egyébként nem tettem volna meg és amiket soha többet nem fogok megtenni, el kellett viselnem sok sebet a testemen és a lelkemen, és meg kellett bántanom másokat, akiktől később bocsánatot kértem - amikor ráébredtem, hogy bármit megtehetek, csak azt nem, hogy kényszerítsem a másikat arra, hogy kövessen az őrültségemben, kielégíthetetlen életszomjamban.

Álmom megvalósítható közelségbe került, és ez félelmetes. Ha megpróbálom és nem sikerül, nem tudom, mi lesz az életemmel: úgyhogy inkább tovább dédelgetem az álmomat, mint hogy szembenézzek a lehetőséggel, hogy tönkreteszem.

A sztyeppéken mindig kéknek nevezik az eget, akkor is, ha éppen szürke - mert tudják, hogy a felhők fölött olyankor is kék.