Victor Hugo

Egyetlen dolgom e földön a szeretet.

A szerelem buzgó megfeledkezés mindenről, ami rajta kívül van.

A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain.

Szeretni valakit annyi, mint átvilágítani.

A szívben tátongó űrt nem lehet egy dugóval elzárni.

A sors keresztúthoz hasonlít, az irányválasztás mindig félelmetes.

A házasság olyan, mint az oltás: olykor sikerül, máskor nem.

Nincs nagyobb veszedelem, mint abbahagyni a munkát; leszokik róla az ember. Leszokni róla könnyű, újra megszokni nehéz.

A nagy emberek azok, akik sokat éreztek, sokat éltek; és néha, néhány év alatt az ember sok életet él.

A végletes fájdalom, csakúgy, mint a végletes öröm, oly szertelen érzés, hogy nem tarthat sokáig. Az emberi szív nem élhet sokáig végletekben.

Az embernek érzelmekre is szüksége van, mert gyengédség és szeretet nélkül az élet csupán afféle érzéketlen gépezet.

A könyv hideg, de biztos barát.

Nem létezik kis nemzet. Egy nép nagyságát nem a lélekszáma határozza meg, mint ahogy egy ember nagysága sem a testsúlyának függvénye.

Csak egy dolog van, mi erősebb a világ összes hadseregénél: egy ötlet, aminek eljött az ideje.

A lélek szeme sehol sem találhat több ragyogást és több sötétséget, mint az emberben: nem pihenhet meg ennél félelmetesebb és ennél bonyolultabb, ennél titokzatosabb és ennél végtelenebb valamin.

Ti, akik szenvedtek, mert szerettek, szeressetek még erősebben! A halálos szerelem: maga az élet!

A barátság nem más, mint testvéri viszony férfi és nő között. Két lélek közel jut egymáshoz, de nem olvad össze: akár két ujj egy kézen. Ez a barátság.

A szerelem azt jelenti, hogy két ember: kettő és mégis egy. Egy férfi és egy nő egyetlen angyallá olvad össze. Ez a mennyország.

Hiába fúrjuk-faragjuk életünk rejtelmes sziklatömbjét, minduntalan előbukkan rajta a sors sötét erezete.

Fiatalembernél az igaz szerelem legelső tünete a bátortalanság, leánynál a vakmerőség. Ez meglepő, pedig a magyarázata igen egyszerű: férfi és nő közeledni igyekszik egymáshoz, éspedig úgy, hogy mindegyik fölveszi a másiknak a tulajdonságait.

Minden faluban van egy fáklya - a tanító, és aki azt kioltja - a pap.

Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal, És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal. Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata: Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.

Néhány szikla nem állítja meg a folyót. Az emberi ellenállások közt az események tovább folynak, és nem fordulnak vissza.

A szó nem fejezi ki jól az érzéseket. A megindultság mindig új, a szó mindig régi, ezért nem lehet kifejezni az indulatokat.

Buta dolog! Ne gondoljunk rá! - szólt. S azóta örökké erre gondolok.

Az emberekből általában nem az erő hiányzik, hanem az akarat.

A sors csapásainak gyakran az a sajátságuk, hogy - bármily tökéletesek vagy bármily hűvösek vagyunk is - napfényre hozzák a bensőnkből emberi természetünket, és kényszerítik, hogy felbukkanjon.

Az élet legfőbb boldogsága az a meggyőződés, hogy szeret bennünket valaki, hogy magunkért, jobban mondva magunk ellenére szeret.

Minden emelkedőért lejtő a jutalom.

Kell, hogy a halálnak fátyola a sírnak szemérme legyen. Itt nincs fátyol, nincs szemérem. Ez cinikus, nyílt rohadás. Vakmerőség a haláltól, hogy ilyen nyíltan mutatja művét. Megsérti a derült természetet, ha műhelyén, a síron kívül dolgozik. E lényt kifosztották. Kifosztani egy kifosztottat: könyörtelen befejezés. Nem volt már a csontjában velő, bél nem volt hasában, hangja nem volt torkában. A holttest zseb, melyet a halál kifordít és kiürít. Ha valaha volt egyénisége, most hol van? Talán még ott van, de ezt elgondolni is rettenetes. Valami imbolygó, valami megláncolt körül, lehet-e ennél gyászosabbat elképzelni a sötétben?