Victor Hugo

A várakozásban azonban akaratunknak csekély szerep jut; várunk ha nem akarjuk is; tetteink helyzeti ereje következtében még akkor is kitartunk, amikor értelme elmúlt, s céltalanul is várunk egy ideig. Hiábavaló leskelődés, ostoba álldogálás - ki nem ismeri? - amikor hasztalanul vesztegetjük értékes időnket, olyasmi után bámulva, ami egyszer s mindenkorra eltűnt. És mi mégis makacsul visszavárjuk. Nem tudjuk, miért állunk még mindig ott, ahol állunk, de nem mozdulnánk a világért sem. Amit buzgalommal kezdtünk, türelemmel folytatjuk. Gyötrő szívósság, holtra fáraszt.

A régiek a márványhoz hasonlították a női testet: ez a kép teljesen hamis. A test szépsége éppen az, hogy nem márvány. Mert reszket, remeg, pirul, vérzik. Kemény, merevség nélkül. Fehér, de nem hideg. Megborzong és elbágyad. A test az élet; a márvány a halál.

Az országoknak megvan a maguk válsága, mint a hegyeknek megvan a maguk tele. Egy túl hangosan mondott szó néha lavinát okoz.

A síkság boldog fénye villog, a fű virít, a lomb susog. - Ember! ne félj! tudja a titkot a természet és mosolyog.

Okosnak és bölcsnek lenni két különböző dolog.

Nem ítélhetünk meg egy dolgot, ha nem ismerjük.

Aki álmodott, álmodik tovább. Nem mond le a csábító mélységről, a kifürkészhetetlen vonzásról, tiltott vidékre merészkedik, megkísérli megérteni a felfoghatatlant, látni a láthatatlant; újra meg újra visszatér hozzá, elszántan nekifeszül, lép egyet előre, aztán még egyet; így hatol be az ismeretlenbe, hogy ott a végtelen gondolatok elképesztő bőségére leljen.

Nincs megrendítőbb, mint ha az ember meghajlik az ismeretlen alatt. Az események szenvedő részesei vagyunk. Az élet örökös történés; mi csak gyötrődünk alatta. Soha nem tudjuk, honnan csap le ránk hirtelen a véletlen. A katasztrófa és a boldogság úgy köszönt be hozzánk, majd tűnik el, mint a váratlan látogató.

A világegyetem összetömörítése egyetlen emberi teremtésben, egyetlen emberi teremtés kitágítása egészen Istenig: ez a szerelem.

A szerelem: az angyaloknak a csillagokhoz röppenő üdvözlete.

Ha a végzet felnyit előttünk egy ajtót, mindig becsuk egy másikat.

Aki nevet, az felejt. Mily jótevője az emberiségnek, aki feledést osztogat!

Hogyha két szerető szív megöregszik, mily mély, áhitatos boldogság jut nekik! Szerelem! égi frígy! ó, lelkek tiszta lánca! Megőrzi sugarát, ha kihunyt is a lángja.

A megkönnyebbült roncs lassabban bár, de folyton süllyedt. A kétségbeesett helyzeten sem segíteni, sem könnyíteni nem lehetett. Mindent megtettek, amit megtehettek.

Ó, jöjj, szeress, te vagy a lélek, én vagyok a szív.

Imádkozz, sírj! A szó észt szül, a dal fényt.

A tízéves gyermek Portland szikláján szembeszállt mindennel. A szélviharral, mely elragadta a hajót, a mélységgel, mely megfosztotta a meneküléstől, a tátongó űrrel, mely hátrálni késztette, a földdel, mely megtagadta tőle hajlékát, az éggel, mely elrejtette előle csillagait, a könyörtelen magánnyal, a bús sötéttel, a tengerrel, a mennyel, a végtelenség minden erőszakosságával s minden titokzatosságával.

Megállta helyét a nyomorúságban, a nélkülözésben, a viharban, a szélzúgásban, a katasztrófában s a haláltusában, állt egyenesen; majd a Végzet elmosolyodott.

Minden ember átélhet a maga sorsában egy külön világvéget. Ezt nevezzük kétségbeesésnek.

Egyedül: ez a szó egyértelmű a halállal.

Fontos helyzetekben hihetetlenül hasonlatos az állat ösztöne a mindent átfogó értelemhez. Ilyenkor az állat úgy viselkedik, mint egy józan holdkóros.

Egy bók olyan, mint egy csók fátyolon keresztül.

Ha egy nő beszél hozzád, azt figyeld, mit mond a szeme.

Mekkora üresség, ha távol van az a lény, aki egymaga betölti az egész világot! Ó, mennyire igaz, hogy, akit szeretünk, megistenül! Nem volna csoda, ha Isten féltékeny volna rá, ha nem volna bizonyos, hogy a mindenek atyja a világot a lélekért, a lelket pedig a szerelemért alkotta meg.

Vágyaim vándorolnak Mindig feléd! Fogadd minden napomnak árnyát, tüzét! Üdvöm gyanútlanul és Mámorosan Hízelgő dalra gyúl és Hozzád suhan!

Olvasni annyi, mint táplálkozni.

A sátánt rágalmazzák. Nem ő kísértette meg Évát. Éva kísértette meg a sátánt. Az asszony kezdte. Lucifer nyugodtan sétált a kertben, észrevette a nőt és azon nyomban sátán lett.

Minden művész vágya, hogy egyszer tökéletesen kifejezze magát. A varangy, ha varangyot szül, tökéleteset alkot. Nem hiszitek? Csináljátok utána.

Az arany évenként tizennégy századrészét veszti vastagságának dörzsölés következtében. Ezt a tényt elkallódásnak nevezik. Ebből az következik, hogy a Földön forgalomban lévő ezernégyszáz millió aranyból évenként egymillió vész el. Ez az aranymillió porrá lesz, elrepül, atomokban lebeg, belélegezzük, megterheli, elváltoztatja, lenyűgözi és súlyossá teszi a lelkiismeretet, elkeveredik a gazdagok és a szegények lelkével; azokat kevéllyé, ezeket elvadulttá teszi.

A nép kegye apály és dagály módjára változik örökkön örökké.