Victor Hugo

Ha valaki szeret vagy szeretett, érje be vele. Többet ne is kívánjon magának. Más gyöngyszemet hiába is kívánna magának az élet sötét redői közt. Szeretni annyi, mint tökéletessé válni.

Fénye felé ki-ki egymaga megy az éjben.

Az idő az építész, a nép a kőműves.

Miért mondják: szerelmes? Azt kellene mondani: megszállott. Az ördög csak kivételesen száll meg valakit, általában nők háborítják meg az embert. Mindenki elveszti miattuk egy időre önmagát. A szép asszonynál nincs nagyobb boszorkány. A szerelem igazi neve: fogság.

Életének nagy ügye az volt, hogy gyűlölte az emberiséget. Gyűlölete kérlelhetetlen volt. Világosan látta, az élet rettenetes s nem egyéb, mint csapások sorozata. Királyok ülnek a nép nyakán, háborúk gyötrik a királyokat, pestisbe rohan a háború, éhínség követi a pestist, s az egész együtt vészes ostobaság. Világosan látta, hogy a létezés puszta ténye már magában véve büntetés. Látta, hogy a halál megváltás, tehát ha beteget hoztak elébe, ő meggyógyította. Voltak szíverősítői és italai, amikkel meg tudta hosszabbítani az aggastyánok életét. Talpra állította a bénákat és arcukba vágta: íme, lábra állítottalak. Hát csak vándorolj sokáig a siralom völgyében! Ha szegényt látott, aki már haldoklott az éhségtől, odaadta neki utolsó garasait, s ezt dörmögte: Élj, nyomorult! Zabálj! Tartsd ki sokáig, én nem rövidítem meg rabságodat! Aztán elégedetten dörzsölte kezét, mondván: minden rosszat megteszek az embereknek, amit csak megtehetek.

- Aztán miért ragaszkodik olyan nagyon az élethez? - Ó, ezer okom van rá! - Miféle okok, ha szabad kérdeznem? - Hogy mifélék? Hát a levegő, az ég, a reggel, az este, a holdvilág, a csavargó cimboráim, a viháncolás a cafkákkal, a szép párizsi épületek tanulmányozása, három vastag könyv megírása, az egyik a püspök és a malmai ellen meg tudom is én, mi még. Anaxagorasz azt mondta, hogy ő a napot csodálni jött a világra. Én meg olyan szerencsés vagyok, hogy reggeltől estig egy lángésszel lehetek együtt: saját magammal, és ez fölöttébb kellemes.

Na és, ha fölakasztanak? Akár a kötél, akár más halál; akarom mondani a kötél nem is akármilyen halál. Méltó a bölcshöz, aki egész életében ingadozott; amolyan se hal, se hús, amilyen az igazi kételkedő szellem, pürrhonizmussal és tétovázással teljes halál, amely függőben hagyja az embert ég és föld között. Filozófushalál, s ki tudja, talán erre jelölt ki a sorsom. Nagyszerű dolog úgy halni meg, ahogy éltünk.

Mi is a halál, ha jól meggondoljuk? Rossz pillanat, vámsorompó, ahol a kevésből átkelünk a nincsbe. A megalopoliszi Kerkidásztól megkérdezték egyszer, hogy szívesen hal-e meg. Hogyne halnék meg szívesen, válaszolta, hiszen a halálom után csupa nagy emberrel találkozhatom: Püthagorasszal a filozófusok, Hékataiosszal a történetírók, Homérosszal a költők, Olümposszal a zenészek között.

Egy léleknek, amely még nem ismeri magát, ez az első tekintete olyan, mint a hajnal feltűnése az égen. Valami sugárzó és ismeretlen dolognak az ébredése ez. Nincs szó, amely kifejezné ennek a váratlan fényességnek veszedelmes bűbáját, amely hirtelen halványan beragyogja az imádatos sötétségeket, és amelyben egybevegyül a jelen minden ártatlansága a jövendő minden szenvedélyével. Valami tétova gyöngédség ez, amely találomra megtárul és vár. Csapda, amelyet az ártatlanság állít öntudatlanul, és amelyben szíveket fog, anélkül, hogy akarná, anélkül, hogy tudná. Ez a szűz, aki úgy néz, mint egy asszony. Ritka eset, hogy ne fakadna mélységes ábrándozás ott, ahová egy-egy ilyen tekintet esik. Minden tisztaság és minden lángolás összesűrűsödik ebben a mennyei és végzetes sugárban, amelynek a kacér nő leggyakorlottabb kacsingatásainál is jobban megvan az a bűvös hatalma, hogy hirtelen kipattantja valamely léleknek a mélyén azt a sötét virágot, amely csupa illat és csupa méreg, és amelynek a neve szerelem.

Mesélték róla, hogy egy ideig a bolondokházában is volt. Megtisztelték azzal, hogy bolondnak tekintették, de aztán kiengedték, mert rájöttek, hogy csak költő.

Csak ment előre, bizonytalanul, s most már egészen irányt vesztve. Imént még kutatott valami után, most már csak menekült. Nem éhezett már, nem fázott, csak félt. Egyik ösztön kiszorította a másikat. Egyetlen gondolata az volt: menekülni, menekülni. Mi elől? Minden elől. Az élet szörnyű falakkal zárta körül mindenfelől. Ha szökni tudott volna a világból, megtette volna.

A gyermek hamar megbékél élményeivel. A dolgok távoli és elmosódó körvonalai - ezekben rejlik a fájdalmas események mélysége - elkerülik figyelmét. A gyermeket gyengeségének korlátai megvédik a túl bonyolult érzelmektől. Csak a tényt látja, de a mellékkörülményekből keveset ért. A férfi nem elégszik meg a részleges ismerettel, a gyermeknek az is elég. Az élet mivolta csak később bontakozik ki előtte, mikor a tapasztalás elhalmozza tényekkel. Akkor majd összehasonlítja az összegyűlt tények csoportjait, kibontakozott és megnövekedett értelme egybevet, az ifjúkor emlékei - mint a kódexek látható írása mögött az eltemetett szavak - megjelennek a szenvedélyek mögött, mint a logika támpontjai, s amit a gyermek látomásnak vélt, a férfi agyában következetessé válik. A tapasztalat egyébként igen különböző, s jóra vagy rosszra fordul az ember természete szerint. A jó emberek megérnek, a rosszak elrothadnak.

Ilyenek a lélek kimeríthetetlen ábrándjai. Minden szerencsétlenség, még a legkritikusabb pillanatban is, átcsillantja sötétjén a remény csodálatos sugarait.

A szél, a zápor, a hóvihar, az örvény összevissza küzdő harcosok, le lehet győzni őket. A viharral fegyver nélkül is szembe lehet szállni. Kifoghatunk az erőszakon, amely néha a támadható oldalát fordítja felénk, megtántorodik vagy elhibázza a csapást. De a nyugalommal szemben tehetetlenek vagyunk. Sehol sem sebezhető.

A farkasok juhokká váltak. Lelki tusák közepette történnek ilyen átalakulások. Megesik, hogy tigrisek nyalják a keresztet. Ha feltárul a komor kapu, nehéz hinni, de nem hinni: képtelenség. Bármily tökéletlen az emberi nem különféle vallása, még ha a hit alaptalan is, még ha a dogma körvonalai eltérnek is a megsejtett örökkévalóság körvonalaitól, a döntő pillanatban megrezzen a lélek. Az élet után kezdődik valami. Ennek a súlyát érzi a haldokló.

A haláltusa leszámolás. E végzetes pillanatban óriási felelősséget érzünk magunkon. Ami volt, összekeveredik azzal, ami lesz. A múlt visszatér, és belép a jövőbe. Amit tudtunk, éppoly rejtélyes lesz, mint amit nem tudtunk, s e két homály, az egyik, amelyben hibáink nyugszanak, egybesugárzik a másikkal, melyben várakozásunk rejlik. A két homály keveredése döbbenti meg a haldoklót.

A házasság nem tesz jót az arcszínnek, öregít. A menyegző leverően egyszerű. Az anyakönyvvezető adja az asszonyt férjének, milyen lapos dolog! A házasság durva mivolta végleges helyzetet teremt, megfosztja az embert akaratától, a választás lehetőségétől, mondattana van, mint a nyelvtannak, az ihletet helyesírással pótolja, a szerelmet írásbeli dolgozattá silányítja, tönkreteszi az élet titokzatosságát, nyilvánvalókká az időszakos, elkerülhetetlen dolgokat - a levetkőzött nő nem mennyei látvány többé -, elértékteleníti jogait annak is, aki gyakorolja, annak is, aki aláveti magát, megzavarja a mérleg billenésével az erős nem és a hatalmas nem bájos egyensúlyát. Mert a házasságban az úr áll szemben szolgálójával, ott, ahol azelőtt a királynő uralkodott rabszolgája felett. Prózaivá tenni az ágyat egész az illedelmességig, lehet-e ennél durvább felfogás? Nem elég ostoba dolog magában véve az, hogy nem bűn többé szeretnünk egymást?

Könnyű a törpének, ha magasabb akar lenni az óriásnál, csak üljön a vállára. Ám az a különös, hogy az óriás engedi, s az a nevetséges, hogy még csodálja is a törpe nagyságát. Ó, emberi együgyűség!

Sohasem lehet tudni, honnan jön a váratlan. Az élet mélységei félelmetesek. Kis gyűlölet nincs. A gyűlölet mindig rettenetes. Nagyságát a legkisebb lényben is megőrzi, s mindig teljes marad. Az elefánt, ha egy hangya gyűlöli, veszélyben forog.

A XV. század régi térképein láthatunk széles, formátlan, üres területeket, amelyekre ez a három szó van festve: Hic sunt leones. Az emberben is vannak ily komor területek. Szenvedélyek bujkálnak és nyögnek bennünk valahol, s lelkünk sötét foltjairól is el lehet mondani: itt oroszlánok tanyáznak.

Izzó katlan, magába zárva forrt a dühtől, haragtól, hallgatástól és nehezteléstől, alig várta, hogy felégesse Josianát. Soha még ember ok nélkül nem gyűlölt úgy asszonyt. Miatta nem aludt, éjjel-nappal vele törődött, megvetette és dühöngött miatta. Talán kicsit szerelmes volt belé.

Tudják, hogy az előre elkészített terv ritkán alkalmazkodik az eseményekhez. Az eshetőségeken nem tudnak úgy úrrá lenni, hogy kényük-kedvük szerint bánjanak velük. Nem állapodhatunk meg előre a sorssal. A holnap szófogadatlan. A véletlennek nincs fegyelme. Ezért lesik ők a véletlent, és hosszas bevezetés nélkül, rögtön melléje szegődnek. Nincs tervük, vázlatuk, mintájuk, nem kész öltözetben lépnek a váratlan elé. Fejest ugranak a sötétbe.

A zseni nyakon ragadja a sorsot.

Kínos az a pillanat, amikor a nő már nem a tavaszokat, hanem a teleket számolja, és tompán neheztel az időre, amely feldúlja szépségét. A nők, akiket más illatos virágoknak érez, őt tövisként szúrják, és üdeségükből csak a szúrást érzi. Mintha tőle rabolták volna színűket, mintha saját szépsége azért hervadozna, hogy a többieké ragyogóbb legyen.

A tömegnek sok a feje ahhoz, hogy gondolkozzék, és sok a szeme, hogy lásson; a tömegnek, mely felület, tehát felületes.

A természet felkarolta, ahogy minden roncsot felkarol. Magányát megvigasztalta, ahogy minden magányt megvigasztal. A természet minden elhagyatottnak segítségére siet. Ahol minden hiányzik, ott egészen odaadja magát. Virággal futtat be minden omladékot. Repkénnyel köti össze a köveket és szerelemmel az embereket.

Az őszinte hála elegendő. A hála szárnyakon repül, ahová repülnie kell. Az ima jobban tudja útját, mint te, aki imádkozol. Hányan hitték, hogy Jupiterhez könyörögnek, holott Jehovához imádkoztak. Hány amulettben bízó hívőt hallgat meg a végtelen! Hány istentagadó nem veszi észre, hogy ha jó és szomorú, már ezzel a ténnyel Istenhez könyörög.

Úgy látta, ragyogó fény közeledik felé, melyet a végzet álomképnek rendelt, egy fehér felhőt látott, mely asszony alakját öltötte, egy ragyogó látomást, amelynek mélyén szív dobogott, s ez a félig felhő, félig asszonyjelenség átölelte, a látomás megcsókolta őt, s e szív szeretettel fordult hozzá.

A lét mély titok, istenivé teszi a láthatatlant, s újabb titok következik belőle: a bizalom. Ez a vallások egyetlen misztériuma. De ez a misztérium elég. A nélkülözhetetlen mennyei hatalmat nem látjuk, de érezzük.

A lelkeknek nincs szemre szükségük, hogy lássák egymást.