Victor Hugo

Az eltévelyedések sokáig lappanganak az emberben. A bűnök előre elkészítik bennünk útjukat. Már bennünk lappanganak, mikor még ártatlannak és tisztának hisszük magunkat. Nem hibátlan az, akinek semmi sem terheli a lelkét.

Az ember végtelenül ingadozó. Éppúgy elvesztheti irányát, mint a hajó. Horgonya a lelkiismeret. S mily rettenetes. A lelkiismeret is elalhat.

Csillagot pillantunk meg a végtelen tér mélyén. Bámuljuk a fényét. Oly messze van. Mi félelmet kelthet egy távoli csillag? Egyszer csak egy éjszakán megmozdul. Remegő fény dereng körülötte. Íme, a közömbösnek hitt csillag vándorol. Nem csillag az, hanem üstökös, az ég szörnyű gyújtogatója. A csillag jön, nő, bíborfürtjeit rázza, rettenetessé növekszik, felénk tart. Ó, borzalom, egyenesen feléd tart! Az üstökös ismer téged, az üstökös kíván téged, az üstökös akar téged. Rettenetes mennyei rohanás. Túl sok fény jön feléd, megvakulsz. Túl sok élet, belehalsz. Jöttét, mely fénybe borítja egedet, már nem akarod. Nem kell a mélység szerelmi vágya. Szemed elé tartod kezedet, elvonulsz, elbújsz, azt hiszed, elmenekültél... Felpillantasz. A félelmetes csillag feletted ragyog. De nem csillag már, egész világ. Ismeretlen világ. Izzó lávatömeg. Mélységek falánk csodája. Betölti az eget, nincs ott más, csak ő. Smaragd volt az ég végtelenjén, gyémánt volt távolból, de közelről katlan. A lángja pörköl. Tűzhalálod mennyei forrósággal emészt.

Aki ábrándozik, az alkot. Minden vágy hívás. Aki légvárakat épít, az kikényszeríti a valóságot is.

Aki szemfényvesztőt látott, tudja, mi a sors. Tűnő, lebegő, felbukkanó tárgyak, emberek a végzet kezében.

A mozdulatlanság: látszat; a valóság: változás.

A történelemnek nincsenek kulisszái. Ami eltűnik a színpadról, nyomban homályba merül. Eltávolított díszlet, amely eltűnik, s amelyet elfelejtenek. A múltnak szinonimája van: az Ismeretlen.

Mi a történelem? A múlt visszhangja a jövőben. A jövő tükröződése a múlton.

A titok: háló; ha egy szeme elszakad, az egész felbomlik.

Minden lávák közül, amiket az emberi száj krátere okádni képes, a jókedv a legpusztítóbb hatású. Semmiféle tömeg nem tud ellenállni annak a csábításnak, hogy vidáman kövessen el gonosz dolgot. Nemcsak vérpadokon végeznek ki. S valahányszor egybegyűlnek az emberek, mindig akad közöttük egy mindenre kész hóhér, a gúny. Nincs ahhoz hasonló büntetés, mintha valakit kinevetnek.

Vannak a léleknek félelmetes viharjai, amelyben ég, föld, nap, éjszaka, élet, halál, minden összekeveredik egyetlenegy rettenetes borzalomban. A valóság elveszti jelentőségét. Felfoghatatlan dolgok tiporják le az embert. A semmi viharrá változott, az égbolt elhalványult, a végtelen kiürült. Távol állunk mindentől, a halált leheljük magunkba, csillagokra szomjazunk.

A rémület bizonyos fokán az ember maga is rettenetessé lesz. Aki mindentől fél, az végül már semmitől sem reszket. Az lábbal rugdossa a szfinxet, s nekimegy az ismeretlennek.

A kétségbeesés hideg számító. Ragaszkodik a végösszeghez. Semmi sem kerüli el a figyelmét. Mindent összead, egy garast sem enged el a számadásból. Számon kéri Istentől a villámcsapásokat és a tűszúrásokat. Tudni akarja, mihez tartsa magát a végzettel. Tűnődik, mérlegel, számol. Külsőleg komor, hideg, de alatta tüzes láva habzik.

A balsors ijesztő gyorsan bánik el velünk. Olyan súlyos, hogy azt hinnénk, lassan mozog. Tévedés. Az ember azt hinné a hóról: hideg, tehát dermedt, mint a tél, fehér, tehát mozdulatlan, mint a szemfedő. S hogy rácáfol minderre a hóförgeteg.

A fájdalom faggat. Nincs az a bíró, aki olyan aprólékos, mint az önmagával perbe szálló lelkiismeret.

Úgy látszik, törvény és természet parancsa, hogy az ember önfeledten rohanjon megtalált élete, boldogsága, szerelme felé. Igen, ha nem reszketünk az izgalomtól. Mert az, aki meggyötörve és felőrölve kerül ki a csapások kegyetlen sorozatából, az még boldogságában is kétkedik, mérlegel, óvatos. Attól tart, vajon nem rontja-e meg átkával azt, akit szeret. Mintha sorsa fertőzne. S csak óvatosan közeledik az örömhöz. Újra feltárul a paradicsom kapuja. De mielőtt belépne, megáll és figyel.

Az életben az ember egymás után elveszti kedveseit. Rengeteg fájdalom marad az ember mögött. A sors elviselhetetlen szenvedések sokaságával képeszt el bennünket. S még csodálkoznak, hogy az öregemberek sokat beszélnek. A kétségbeesés beszél belőlük.

Vagy ő jön vissza, vagy én megyek el. Minthogy nem jöhet vissza, el kell mennem. Meghalni jó, nem is nehéz, ami itt kialszik, az máshol újra felgyullad. Itt, ezen a földön örökös szívszorongás az élet. Az ember nem lehet örökké boldogtalan. Tehát felmegyünk a csillagokba, házasságot kötünk, soha nem válunk el egymástól, csak szeretjük, szeretjük egymást.

Némely szó egyszersmind beszéd is, sírás és kiáltás egyszerre. Minden rajongás és minden fájdalom egybeolvad, és együtt tör ki benne.

Az ember megrészegedik, ha szívébe költözik az ég. Amíg távol voltál, haldokoltam. Te adtad vissza tűnő életemet. Azt éreztem, valami belém hasított, oszlik a homály, és izzón, lázasan árad vissza belém a gyönyörű élet. Milyen furcsa élet, amit te adtál vissza. Olyan mennyei, hogy szinte fáj. Mintha nőne a lelkem, s nem találná helyét a testemben. Angyali érzés ez, a beteljesedés érzése, fejembe száll és elszédít. Mintha szárnyak verdesnének a szívem helyén.

Ugye, gondolsz rám? Hiszen oly szomorú a halál, ha az emberrel nem gondolnak többé! Néha rossz voltam, nézzétek el. Tudom, ha a jó Isten akarná, boldogok lehetnénk, hisz oly kevés kell nekünk.

Gyere utánam, mihelyt lehet. Oly szerencsétlen leszek nélküled még Isten közelében is. Ne hagyj soká magamra (...)! Itt volt a paradicsom. Az ott fönn csak az ég.

Az életben az a legnagyobb boldogság, ha biztosan tudjuk, hogy szeretnek minket.

Olyan vagyok, mint az óceán, nálam is megvan a dagály és az apály órája; apálykor láthatók szennyes mélyeim, de amikor a tenger vize visszaáramlik, csak a hullámaimat látni.

A történelemnek megvan a maga igazsága, a legendának is megvan a magáé. A legendák valósága más természetű, mint a történelem valósága. A legendák igazságai olyan mesékből fakadnak, melyekből valóság lesz. Egyébként a történelemnek és a legendának ugyanaz a célja: megmutatni a pillanatnyi emberben az örök embert.

A jótett egyszersmind rossz is lehet? Aki megmenti a farkast, megöli a bárányt. Aki meggyógyítja a sas törött szárnyát, karmaiért is felelős.

Nagyszerű érzés lehet, ha egy rózsaszínű szájacska a lelkünket magához húzza a testünkből, és a mi vérünkből építi fel a maga életét!

Az anyaság érzése nem magyarázható, nem is lehet vitába szállni vele. Az anyát éppen az teszi fenségessé, hogy bizonyos fokig valami állati is van benne. Az anyai ösztön istenien állati. Az anya már nem asszony, hanem nőstény.

Az anyákban van valami, ami alatta marad, és ami fölébe is emelkedik a józan észnek. Az anyának ösztöne van. A teremtés végtelen és kiszámíthatatlan akarata él benne, és vezérli tetteit. Éleslátással teljes elvakultság.

Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?