Victor Hugo

Az őszinte szerelem nem fárad el soha. Csupa lélek, hát nem hidegül el. Az izzó szénkatlant elborítja a hamu, de a csillagot nem.

Ránézett, s nem látott egyebet. Ilyen a szerelem: az embert pár pillanatra elragadják gondolatai; a szeretett nő megérkezik, s rögtön elenyészik minden, ami nem rá vonatkozik, s tán nem is sejti, hogy néha egész világot töröl ki belőlünk.

Némelykor bizonytalanság tölti be lelkünket, és éjjeli sétákra, bolyongásra csábít a csillagok fényében. A fiatalság folyton valami csodára vár. Ezért bolyong éjszaka szívesen, cél nélkül.

Én nem tagadom az ördögöt. Az ördögben való hit megfordítottja az Istenben való hitnek. Egyik erősíti a másikat. Aki nem hisz egy kevéssé az ördögben, az nem nagyon hisz az Istenben sem. Aki hisz a napban, annak hinnie kell az árnyékban is. Az ördög az Isten árnyéka. Mi az éjszaka? A nappal bizonyítéka.

Boldogságuk lassanként oly magaslatig emelkedett, ahol már nincs is növekedés tovább. Egy szó fejezi ki ezt a helyzetet: a beteljesülés. A boldogság, mint a tenger, eléri legfelső fokát. A tökéletes boldogságban csak az a nyugtalanító, hogy a tenger visszaáramlik.

Két helyzetben nem érhet bennünket semmi: egész magasan és egész lenn. A második eset legalább olyan kívánatos, mint az első.

Mindjobban egymásnak éltek, egymásért rajongva. A szív teleszívódik szerelemmel, mint isteni balzsammal, mely megőrzi üdeségét. Innen van az élet hajnalával kezdődő szerelmek megzavarhatatlan jelene s a hosszúra nyúló nagy szerelmek örök frissessége. Ez a szerelem bebalzsamozása.

A szerelemben legerősebb a szokás. Az egész élet abban összpontosul. Hogy a csillagok minden este feljönnek: a világegyetem szokása. A mindenség olyan, mint a szerelmes asszony; a nap a szeretője.

Nincs annál rettenetesebb börtön, mintha a végtelenség nyílik meg előttünk.

A feledés átírt pergamen. Történik valami, és az elmosódott írásjegyek kiütnek az ámult emlékezés vonalközein.

A rossz előbb füstölög, mielőtt vétekké gyullad: a lelkiismeret fulladozik ebben a füstben. A megkísértett tisztesség önkéntelen émelyeg a pokoltól. A tárulkozó mélység bűze észre téríti az erőseket, és elkábítja a gyengéket.

A lélek heves benső viharában a gondolat úgy csapkod, mintha folyadék lenne. Ide-oda hányódik, megdagad, s néha a hullámok tompa moraját hallatja. Apály, dagály, hullámhegy, örvénylés, a zátony előtt megtántorodás, dara és zápor, szétszakadó felhők mögött kicsapó villanások, a henye tajték meddő csapkodása, vad, de nyomban összeomló nekizúdulások, rettenetes és elpocsékolt erőfeszítések, kísértetiesen felderengő hajótörés, árnyak és összevisszaságok és minden, amit a végtelen tud, megvan az emberben is.

A szerelmesek leggyönyörűbb pillanatai némák. A csendben mintegy felhalmozódik a szerelem, s aztán csendesen kivirul.

Nincs képmutatóbb mondás, mint ha az ember így biztatja magát: tudni akarom, mihez tartsam magam. Alapjában véve egyáltalán nem akarjuk tudni. Félünk tőle. A félelemhez hozzájárul valami homályos törekvés, hogy csak minél később tudjuk meg a valót. Ezt nem valljuk be magunknak, de szívesen visszafordulnánk, s ha nagyon előreszaladtunk, szemrehányásokat teszünk magunknak.

Bűnt elkövetni s kérkedni vele: ez a történelem.

Nincs abban semmi meglepő, ha a legerősebb és legellenállóbb ember is elszédül egy váratlan sorsfordulat következtében. A váratlan néha úgy üti főbe az embert, mint a tagló az ökröt. (...) Semmi sem olyan kegyetlen, mint az egyensúly felborulása.

Isten a kar; a véletlen: parittya; ember: kavics. Próbálj ellenállni, ha ki vagy röpítve.

Ha egyszer a véletlen játszani kezd veled, készülj el rá: fordulat fordulat után ér. Ha a sors felnyitja kapuját, ontja a meglepetéseket. Ha rést ütött, az események egymás után törnek be rajta, egymást érik a meglepetések. A meglepetés homály.

Hallgatott. Ez a nagy megdöbbenések ösztöne, sokkal jobban védekeznek, mintsem hinnénk. Aki hallgat, az mindenre elkészült. Hisz egy kicsúszott szó belekerülhet az események szerkezetébe, s ki tudja, milyen kerekek alá sodorhat.

A kisemberek félelme az összemorzsolódás. A tömegben élő mindig attól reszket, hogy valakinek a lába elé kerül. (...) A nyugtalanság állapotát kitűnően fejezik ki e szavak: majd elválik. (...) Az ember nem nyugszik meg a váratlan helyzetben. Lesi a lehetséges következményeket. Kissé ügyel az ember: vár valamit. Hogy mit? Nem tudja. Kit? Majd elválik.

A meglepett ember végigtapogatja a tárgyakat, vajon valódiak-e, s aztán saját magát, hogy igazán ő-e az?

Nem minden ragyog, ami fényes. A fény: igazság, de a ragyogás lehet ármányosság is. Azt hiszed, világít? Nem igaz: gyújtogat. Éjszaka van. Valaki gyertyát gyújt, a silány faggyú csillaggá változik, és ragyog a sötétben. A lepke belehull. Felelős-e érte? A tűz szeme megbabonázza a lepkét, mint a kígyó tekintete a madarat. Lehetséges-e, hogy a lepke és a madár ne menjen oda? Ellenállhat-e a falevél a szélnek? Ellenállhat-e a kő az esés törvényének?

A lelkében élő mély érzések tették ellenállóvá. De a szélroham, ha kimerült a horizont egyik oldalán, a másik oldalról támad, s a végzet, akár a természet, néha kitör. Az első roham megingat, a második kidönt.

A Végzet mosolyog. Mi rettenetesebb ennél? Ez a lelkek kérlelhetetlen kísérőjének utolsó cselvetése, mellyel próbára teszi az embert. A tigris-végzet néha bársonymanccsal simogat - félelmes játék -, édesen hízeleg a vadállat. Mindenki észlelhette magában, hogy az önérzet megnövekedése hogyan esik össze néha a teljes erőtlenséggel. A hirtelen növekvés fellazítja a szervezetet, és lázat okoz.

Minél kevésbé értünk valakit, annál többet adunk a szavára.

Akinek adóssága van, annak már van valamije.

A bűn létezik. Mindenki tűri, és mindenki csinálja. Senki sem mentes bűneinek férgétől. Csak ezekről beszélek. Nem viszketünk-e valamennyien? Isten is ott vakaródzik, ahol az ördög csípi.

Az ember joga a könnyekhez nem évül el soha.

A szerencsétlenségek minden irányban hatnak. Dobj követ a vízbe, s számold meg, hányfelé fröccsen.

Akiben a tisztességes gondolatok győznek, az olyan, mint aki elvesztette lakása kulcsát, s erővel töri be az ajtót, hogy hazajusson. Betör, de jogosan. Kárt tesz, de a rosszban.