Victor Hugo

Nem érdemes győzni, ha utána nem lehet kegyelmet gyakorolni. A csatában ellenségei legyünk ellenségeinknek, a győzelem után pedig testvérei.

Mi sem hasonlít annyira az emberi lélekhez, mint a méh. Virágról virágra száll, ahogy a gondolat száll csillagról csillagra, és úgy gyűjti a mézet, ahogy az emberi lélek gyűjti a világosságot.

A méh olyan, mint a háziasszony, akkor is zsörtölődik, amikor énekel.

A felhő mögött, mely ránk veti árnyékát, ott a csillag, mely ránk veti fényét.

Micsoda csatatér az emberi lélek! Kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva gondolatainknak, ezeknek az isteneknek, ezeknek a szörnyeknek, ezeknek az óriásoknak. Ezek a hadakozó szörnyetegek néha agyontiporják az emberi lelket.

Az ésszerűség nem más, mint maga az ész. Az érzés gyakran a lelkiismeret. Az egyik az emberből, a másik fölülről jön. Ezért az érzésben kevesebb a világosság, de több az erő. S mégis, micsoda erő van a szigorú észben.

Fontos, hogy az utópiát keményen kézben tartsuk, beleszorítsuk a valóság igájába, körülvegyük a tényekkel. Az elvont eszmét kézzelfogható eszmévé kell változtatnunk. Lehet, hogy így veszít a szépségéből, de nyer az által, hogy hasznossá válik.

A természet könyörtelen; nem hajlandó visszavonni virágait, illatfelhőit, muzsikáját és napsugarát az emberi aljasság miatt; földre sújtja az embert az isteni szépség és a társadalmi ocsmányság ellentétével. Nem kegyelmez; az embernek el kell viselnie a pillangó szárnyának, a madárdalnak szépségét, el kell viselnie, hogy a gyilkosságok, a bosszúállás, a barbárság kellős közepén elébe toppanjanak a természet szent szépségei (...). Az ember tör, az ember zúz, az ember öl, az ember magtalanít; de a nyár nyár marad, a liliom liliom marad, a csillag csillag marad.

A jövőnek sok neve van: a gyenge úgy hívja, elérhetetlen, a gyáva úgy, ismeretlen, a bátor lehetőségnek nevezi.

A kacagás az a nap, amely elkergeti az ember arcáról a télies borulást.

Minden jó tulajdonság valami fogyatkozásba fajzik; a takarékos közel van a fösvényhez, a bőkezű a pazarlóval rokon, a derék majdnem párja a hencegőnek; a nagyon jámborban van már egy kis szenteskedés; éppen annyi bűn van az erényben, mint amennyi lyuk Diogenes köpenyén.

A szerelmi regényekben annyira elcsépelték már az "egyetlen szemvillanás"-t, hogy végül már szinte pellengére állították. Manapság már alig-alig merné valaki azt mondani egy emberpárról, hogy "meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt". Pedig bizony így szeretnek egymásba az emberek, és csakis így. Ami még hozzájárul, az mind járulék, és csak később következik. Nincs kézzelfoghatóbb valóság, mint két lélek elemi erejű megrázkódtatása, mikor ezt a szikrát egymásba pattintják.

Tévelyegni emberi dolog, csavarogni párizsi.

Az önmagába visszahúzódó szív nem tudja kiönteni érzelmeit, tehát gyötrődik; nincs módja kitárulni, tehát bezárkózik önmagába. Ebből látomások sarjadnak, föltevések, találgatások, bimbózó regények, sóvárgott kalandok, képzeletbeli légvárak, olyan épületek, amelyek mindenestül a lélek mély sötétségében épülnek fel, komor és titokzatos lakások, ahová azonnal betelepszenek a szenvedélyek.

A tudomány szüntelen előrehaladás, eltörli saját eredményeit. Termékeny törlések...! A tudomány létra... a költészet szárnyalás. A művészet remekei örökkévalóak. Dante nem törli el Homéroszt.

Aki fejjel magasodik százada fölé és minden ízében maga a haladás, azt már nem bírálják: gyűlölik.

Az idő vasfogánál is szaporábban jár az ember csákánya. Az ember rágcsáló lény. Uralma alatt minden módosul, elváltozik, hol jobbá, hol rosszabbá. Egyszer torzít, máskor nemesít.

Az ember mély sebet ejt a természeten. Az isteni alkotáson ott látható az emberi munka okozta arcseb. Úgy látszik, az embernek az a küldetése, hogy elvégezzen bizonyos dolgokat. A teremtést kisajátítja az emberiség számára. Ez a szerepe. Elég merész hozzá, majdnem azt mondhatnók: eléggé istentelen. Az együttműködés néha sértő. A tiszavirág éltű, örökké haldokló ember kikezd a végtelennel. A természet árapályával, az egymáshoz kívánkozó elemekkel, a környező jelenségekkel, a mélységben áradó hatalmas erőkkel az ember szembeállítja a maga ostromzárát. Ő is elmondja a maga ne tovább!-ját.

A világegyetem nyersanyag. Az istenalkotta világ üres vászon az ember számára.

Minden korlátozza az embert, de semmi nem állítja meg. Egy válasza van: átlépi. A lehetetlenség határvonala mindinkább hátrahúzódik.

Az ember az otthonán dolgozik, s otthona a föld. Ront, elmozdít, pusztít, ledönt, földig rombol, aláás, aknásít, kivés, feltúr, összetör, porrá zúz, van, amit eltöröl, mást megsemmisít, és rombolva épít. Nem tétovázik akkor sem, ha iszonyú tömkeleg, tömb, akadály kerül az útjába, nem retten meg a tündöklő anyag tekintélyétől, sem a természet fenségétől. Ha közelébe férkőzik a teremtés roppant titkának, meg is ostromolja. Istennek az a megjelenési formája, amely lerombolható, kísértésbe ejti, kalapáccsal a kezében rohamra indul a végtelenség ellen.

Az éden a lelkiekben van, nem az anyagban. Az pedig, hogy szabadok, igaz-életűek legyünk, csak tőlünk függ. A derű a szívben lakozik. Örök tavaszunk is bensőnkben él.

Amíg kettesben él az ember, elviselhető a lét. A magányos úgy érzi, nem bírja tovább vonszolni. Le is mond róla. Ez a kétségbeesés első állomása. Később az ember megérti, hogy a kötelességteljesítés nem más, mint beletörődések sorozata. Az ember szembenéz a halállal, szembenéz az élettel, aztán beletörődik. De vér fakad a beletörődésből.

Nem kísértet ő, hanem ember. (...) Érző hús és ideg. Agya van és gondolkozik, szíve van és szeret; lelke van és remél. Hisz egész bűne az volt, hogy túl sokat remélt.

A szerelem legszembetűnőbb tünete a gyengédség, amely időnként szinte elviselhetetlenné válik.

Egy diktátor kell nekünk. Robespierre, maga jól tudja, hogy én egy diktátort keresek. (...) A megoldás nem lehet más, csak a diktatúra. Ragadjuk magunkhoz a diktatúrát. Mi hárman képviseljük a forradalmat, mi hárman vagyunk a Cerberus fejei.

A polgártárs szabadsága ott ér véget, ahol egy másik polgártárs szabadsága kezdődik.

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, ezek a béke és a harmónia dogmái. Miért kell ezeket olyan félelmetes köntösbe öltöztetni?

A forradalmi valóság fölött ott az emberi valóság.

Önök meg akarják segíteni a nyomorgókat. Én el akarom törölni a nyomorúságot.