Müller Péter

Aki a sorsa útján jár, gyakran törvényszegő. Olyasmit tesz, amit sem apja, sem anyja, sem a társadalom nem helyesel. Ami miatt "nem nézi jó szemmel" a világ. Mégis megteszi, mert arra vezet az útja. Ilyenkor minden nevelésünktől kapott morális szabály érvénytelenné válik.

Ölellek, olyan szorosan, amennyire csak bírlak, szeretlek, amennyire csak tudlak, és te is szeretsz, egész testedből, teljes lelkedből, a legtisztábban - és mégis vágyódunk egymásra, mintha messze lennénk, és sohasem tudunk egymással jóllakni... Az a felkavaró ebben az élményben, hogy nincs "beteljesülés"... Halandók vagyunk, az a baj! És ez egy halhatatlan érzés. És ezért mindig azt érezzük, hogy elveszthető.

Ha hozzányúlsz bárki hibájához, csakis akkor teheted, ha nem csupán könyörtelenül szétszeded, de össze is tudod rakni. Az ítélet szétszed, a szeretet összerak. De ha ott hagyod, ízekre szedve, olyan, mintha megölted volna.

Az embereket könnyebb meghülyíteni, mint meggyőzni őket arról, hogy meg vannak hülyítve.

Vigyázz, ha kijózanítasz egy embert, milyen hitet adsz neki helyette - hit nélkül nem tud élni senki.

Lehet, hogy azért van akadály előtted, mert nem biztos, hogy arra kell menned.

Akit a tenger vár, annak minden akadály kicsi. Még a hegyet is megkerüli. Vagy lyukat váj benne, és idővel föloldja még a köveket is. Tanulj a víztől, nem lehet legyőzni. (...) Ezt a szót, hogy "akadály", nem ismeri.

Néha a legszebb és legkifejezőbb szemek mögött van a legnagyobb üresség. És egy vaksi, hunyorgó tekintetből árad a lelki gazdagság és a jóság.

Minden emberben van valami szerethető. Ha ezt megtaláljuk, mint a mágnes összevonz vele, s minden más zavaró és taszító elfelejthető.

Ahol már nem szeretnek téged, vagy te nem tudsz szeretni, onnan tényleg tovább kell menni, mert a kapcsolat nem működik tovább. De ha csak egyetlen élő szeretet-szál él még, képes a legnehezebb emberi természetet is elviselhetővé tenni.

Mindig van egy tizedmásodperc, amikor bölcs vagy. Amikor még kezedben a sorsod. Használd ki! Ha látod, hogy jó: menj! Ha látod, hogy nem jó: állj, egy lépést se tovább!

Van egy pillanat, amikor te döntesz! Beleszeretni valakibe egy "pillanat műve", de ebben a pillanatban te döntesz! És ugyanez van a megkívánásnál, a kísértéseknél, az első ciginél, narkónál, italnál, de még a dühbe gurulásnál is: belemenjek, vagy sem? Ez a másodperc a tied! Még szabad vagy. De ha már döntöttél: nem! Ha már "fészket vertek benned a vágyak s ott szaporodnak", azért már felelsz. És amilyen könnyű belemenni, annyira nehéz kijönni.

Vágyaid olyanok, mint egy felbukkanó madárraj a házad felett. Elsuhannak. De ha fészket vernek az ereszed alatt, s ott élnek, ezért már te felelsz. Befogadtad őket!

Ha szerelmes vagy, minden táncról azt képzeled, hogy igazi. Nem az! Vannak szép táncok, örömteli táncok, pillanatnyi boldogságot, kéjt és önfeledtséget adó táncok - de nem igaziak. Az igaz tánc kibírja a távolságot. Kibírja az öregedést. Kibírja az elengedést. Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám... de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje, visszatér hozzám, és együtt forgunk tovább.

Akármilyen szerelmes vagy, és akármennyire szeretsz valakit, sohase mondd, még gondolatban sem, hogy "tiéd a szívem!", mert ha így lenne, nem élhetnél tovább.

Légy önmagad. És tiszteld a másikban, hogy ő is önmaga. Csakis akkor szerethetsz igazán. Ha nem így szeretsz, az nem találkozás, hanem karambol.

Ahogy a füled képtelen hozzászokni a disszonanciához, sőt, kifejezetten bántja, úgy a lelked sem tud szeretet nélkül élni. Boldogtalan a közönyben és a másokkal való együttrezgés hiányában.

Csúnya zajban élünk. Feszültségben, veszekedésben, indulatokban, csikorgó közönyben és zenétlen, kellemetlen lármában.

Benned is sokan kiabálnak, zaj van, vagy süketség. Nem szereted magad. Ebben a külső-belső hangzavarban senki sem tanít meg arra, hogy rendszeresen föl kell hangolnod a lelkedet. Ha ez sikerül, azt érzed, hogy szereted magad. Más szóval: amíg hangolt vagy, jó élni. És másoknak is jó élni körülötted, mert belső zenéd áthangolja az ő rezgésüket is.

Mindenünk, amink van, amit szeretünk és akit szeretünk, minden, ami a "miénk", belénk épül. A pénzed nem a bankban van, hanem elsősorban a lelkedben. És mindenki, akit ragaszkodva szeretsz, a lelkedben van. Ott él benned, lényed része, hozzád szervült, benned él. Nem kívül van már, hanem benned. Ha valakibe például szerelmes vagy, már nem egészen te vagy, mert ő is benned van - csak vele együtt érzed magad teljes egésznek. Csak vele együtt éled át, hogy "én vagyok".

Ahhoz, hogy elengedj bárkit is, neked kell megváltoznod. A régi lelkedet le kell vetkőzni, és az új lelkedbe szépen beleöltözni. És ő ott marad az emlékezeted ruhatárában, a fogason, mint egy ruha, amit kinőttél már.

A szeretetben sajátos rend van. Éppúgy, mint a zenében. Az érzéseknek is rendjük van. Nem habzanak túl, és megadják másoknak a szabadságot. Zenészek, lehet, hogy az életben nem szeretik egymást, de amíg játszanak, muszáj, különben nem jön létre szép muzsika.

Önmagunkat szeretni azt jelenti, hogy fölfedezed magadban azt, AKI téged örökké szeret, feltétlenül, ha hibázol, akkor is, és nem hagy el téged soha.

Minden nap és minden óra: megújulás! Az Igaz Ember ebben a végtelen folyamatban él: ezért marad örökké fiatal!

Az igazi táncban az a legszebb, ha messzire röpül tőled a társad, de te egyedül, magányosan pörögve is tudod, hogy visszatér hozzád. Ha nem tér vissza, nem volt igazi tánc.

A csoda észrevétlenül lép az életedbe. Hétköznapi, közönséges, szürke pillanatnak álcázza magát. És csak sok év múlva döbbensz rá, hogy igen, ez csoda volt! Észre sem vetted!

A félelmedet nem legyőzni kell, hanem megérteni.

Mérhetetlen erővel ragaszkodunk a hibáinkhoz, mert éltet a vágy, a sóvárgás és a megszokás, és az a tévedés, hogy egyszer mégiscsak elérjük a célt.

A legnehezebb magunkat megváltoztatni. Szokásainkról leszokni, s új emberré válni. Ha sikerül, azt mondjuk rá, "újjászülettünk", s ez tényleg így van. Valaki meghal bennünk, s valaki újjászületik. Meghal az ostoba, s megszületik a bölcs. Meghal a rossz, s megszületik a jó. Meghal a boldogtalan, s megszületik a boldog. Minden jó fordulat az életünkben egy kis halál és egy kis feltámadás.

Bármilyen zűrösek, zavarosak és "őrültek" vagyunk, ezt csakis úgy tudjuk elviselni, hogy azt hisszük: mindig igazunk van. (...) El kell hitetni magunkkal, hogy nem bennünk van a hiba, hanem másokban, különben nem tudnánk ilyen tántorogva élni. Nem lenne önbizalmam, ha folyamatosan szembesülnék azzal, hogy nem nekem, hanem a többieknek van igazuk.