William Shakespeare

Adja tarka mezt, hát, s hadd beszéljek kedvem Szerint, s én megtisztítom át meg át E mételyzett világnak undok testét, Ha gyógyszerem` türelmesen szedi.

Ó! édes a viszontagság gyümölcse, Mely, mint az ocsmány és mérges varangy, Fejében drága gyöngyszemet visel; Ez élet itt piaczi zajtól menten, A fában nyelvet, könyvet a patakban, A kőben szót s mindenben jót talál.

A férfi április kérő - deczember férj korában; a lány május lány korában, de változik a menny, ha asszony lett.

Nos rajta, vedd le bölcsességed szájkosarát.

Oh sohase engedjétek, hogy az az asszony maga szoptassa gyerekét, a ki hibájáért nem tudja férjét okozni, mert bizonyosan bambát nevel belőle.

Nem tudod-e, hogy nő vagyok? Ha gondolkozom, beszélnem kell.

Mi, hű szerelmesek, csodálatos bukfenczeket vetünk; de valamint a természetben minden halandó, úgy a szerelemben az egész világ halálos bolond.

Annál rosszabb, hogy a bolondok nem beszélhetnek bölcsen arról, a mit a bölcsek bolondul tesznek.

Lám, kívülünk is van még szerencsétlen: Több bús látványt mutat e puszta, nagy Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk.

A szerelmes szava nem megbizhatóbb, mint a pinczéré: mind a kettő hamis számadás mellett bizonyít.

Ha a tisztesség a szépséggel kerül össze, az annyi, mint a czukor méz-lében.

Gazdagabb légy a látszatnál. Szólj kevesbet, mint mondhatnál.

Jobb három órával előbb, mint egy perczczel utóbb.

Barátság csalárdság, szerelem bolondság.

Minden, a ki hizeleg, A nyomorban nem hived. Könnyű a szó mint a szél. Hű barátot hol lelél?

Jó hírben áll, csinos és kellemes, De énnekem ugyan nem kellene.

Mikor én voltam beteg, te kúráltál Keserü szerrel: most visszaadom.

Én szerelemre, ő rangra vadászik, S elhagyja otthonát, hogy majd diszére Váljék.

Majd szeretsz? Én most szeretlek, most vagy itt, hát most ölelj meg, a jövő sötét világ. Késlekedsz még? jőjj csak szépen, most csókolj meg Százszorszépem, Gyorsan száll az ifjuság.

A történet mindenki életében Az elmúlt időt alakítja újra. Ezt megfigyelve megjósolhatod Körülbelül a dolgok fő irányát, Mely még nincs is, de már csíráiban És gyönge kezdetében zárva él. Ilyesmiből lesz az idő gyümölcse.

Az ember hús, vér és balsejtelem.

Ha nem járhat, oson a szerelem.

Földönfutók lennétek mindenütt. S hogy tetszenék az élet oly veszett Nép közt, amely fertelmesen dühöngve Nem hagyva nektek földjén egy zugot, Csak átkozott vasát fenné reátok, S mint ebet rúgna, mintha nem is Isten Teremtett volna, és az elemek Nem szolgálnának épp úgy nektek is, Mint őnekik? Mit szólnátok ti ehhez? Ilyen az idegenek sorsa itt, S ilyen a ti pogány vadságotok!

Rabod lévén, más dolgom mi legyen, Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz? Életem üres, vesztegethetem, Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.

A kor nem hervaszthatja, sem szokás Nem emészti sok arcát. Jóllakatja Más nő a vágyat ám ő jön, s teremt Új éhet ott, hol bételít.

A szerelem?... Hogy gyenge? Nincs erősebb! És nincs vadabb! Úgy szúr, akár a tüske!

Urak! Rövid az élet s kurtaságát Aljasan tölteni túl hosszú volna...

Mondják, valahányszor az idő közelg, Melyben Urunk születését innepeljük, Egész éjjel zeng e hajnal-madár; S hogy akkor egy se mer mozdúlni szellem; Az éj ártalmatlan; planéta nem ver, Tündér nem igéz, nem bűvöl boszorkány, Oly üdvös, oly szentelt azon idő.

A világot csalni: mutass Hozzá hasonló arczot; üdvözöld Szemed-, kezed-, nyelveddel; látszatod Legyen: minő az ártatlan virág, S valód: kigyó alatta!

Ha a világ egy rohadt osztriga, úgy a gyöngyöt kardommal kifeszítem.