William Shakespeare

Magyar338 Română52
A bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem: Egész dandár beront.
Úgy beszélik, Hogy a kakas, a reggel harsonája, Metsző, hegyes torkával fölveri A napnak istenét; s az ő jelére, Ha tűz-, ha vízben, földön vagy egen Csatangol a bolygó lélek, siet Mesgyéi közzé, s hogy van benn igaz.
A szívvel a fő nem közelb rokon, A száj iránt kéz nem szolgálatosb.
Szerelmi önkivűllét, (...) erővel önvesztébe tör S kétségb`esett szándékra ösztönöz, Mint bármi szenvedély az ég alatt, Mely ostorozza létünk.
Ha engem a körülmény útasít, Én megtalálom a rejtett valót, Habár a föld központja rejtené.
A szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból, ami, kerítővé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valahol paradox volt, de a mai kor bebizonyítá.
Egy bú a másik sarkában tapod, Oly gyorsan jőnek.
Míg éretlen gyümölcs, fáján tapad; Ha megpuhúl: rázatlan leszakad.
Sors, akarat oly ellensarki vég, Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek; Miénk a szándok, nem sükere ennek.
Ám sírjon a nyíl verte vad: Ép gímnek tréfaság: Mert ki vigyáz, ki meg szunyad: Így foly le a világ.
Hajolj, merő térd; és te szív, acél Idegzeteddel, lágyulj oly puhára, Mint a ma-szűlt csecsemő inai. Még minden jóra válhat.
Minél gyöngébb a test, a képzelet Annál erősben működik.
Mi az ember, Ha drága idején vett fő java Alvás, evés csak? Nem több, mint barom.
Gyöngéd a természet szerelme: mindig Küld valamely becses ajándokot Annak sírjába, kit szeret.
Értelem az őrültségben: összeillesztve gondolat és emlékezet.
Ifjat éppen úgy Megillet a könnyelmü viselet, Mint élemült kort a coboly perém, Mely meleget tart, és kellő tekintélyt.
Minden szeretet Amint idővel támad, úgy idő Mérsékli lángját és hevét, tudom Tapasztalásból. Mert e lángban is Él egy lohasztó bél avagy kanóc; S mindíg egyenlő jó nincs semmi se, Mert a nagyon meggyűlt jóság maga Saját bővébe fúl.
Inkább tűrni a Jelen gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni? Ekképp az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál, S az elszántság természetes szinét A gondolat halványra betegíti; Ily kétkedés által sok nagyszerű, Fontos merény kifordul medriből S elveszti "tett" nevét.
Minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.
E veszett világban aranyos Kezű gonoszság félretol jogot, S a vétek árán gyakran megveszi Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn: Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz Mivoltaként áll, s arra kényszerít, Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel Valljuk be nyilván.
Egy meggondolatlan Tett néha jól segít, midőn derék Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra: Van egy istenség, aki céljaink Formálja végre, bármiképp nagyoltuk.
Valóság sose Ijeszt úgy, mint képzelt borzadály.
Mint új ruha, Olyan az új rang: csak a megszokás Tapasztja testhez.
Jöjjön, aminek kell, A legszörnyűbb nap is csak lefut egyszer.
Nincs szem, mely az arcból Kiolvasná a lélek alkatát.
A szeretet, mely ránk tör, néha terhes, De hálát vált ki, hiszen szeret.
Kegyes ég, kötözd le A sok gonosz gondolatot, amely Az álmokba furakszik!
Aki meghalt vagy alszik, Nem több, mint egy kép: gyermek szeme fél csak A falra festett ördögtől.
Mindent veszt és semmit se nyer A lélek, ha nem ízlik a siker.
Elvillan a gyors szándék, hogyha nem Száguld vele a tett.