William Shakespeare

Házasság átka, te! Mienk egy ilyen tündéri teremtés És nem mienk a vágya! Tömlöcök Gőzén tengődő varangy legyek inkább, Semhogy szemernyit átengedjek abból, Akit szeretek. Ó, a nagyok átka!

Elér a végzet, akár a halál; A szarvak kínja ránk van mérve már Az anyaméhben.

Méreg a gyanú - Az íze nem is undok eleinte, De ha kissé megbolygatta már a vért, Úgy lángol, mint a kénbányák.

Ha nem tud róla, akit megraboltak, Ne szólj neki, és meg sem is rabolták.

A becsületes nyíltság nem erény. Ezt most tanultam. Többet én barátot Nem szeretek, ha ezt szüli a hűség.

A becsület bolond, S amiért munkál, azt veszíti el.

Kelj barlangodból, jöjj, fekete bosszú! Szerelem, add át trónod s koronád A zsarnok gyűlöletnek!

Százhatvan óra szerelmes magányban Sivárabb, mint százhatvan óra máskor.

Ha fáj az ujjad, fájdalmaidat Az egészséges tagok is megérzik.

Ne gondoljuk a férfiról, hogy isten, És ne várjuk, hogy oly gyöngéd legyen, mint Egy vőlegény.

Az asszonynak meg kell változnia, mert fiatal; ha jóllakott a férfi testével, majd belátja, hogy beleválasztott; változatosság kell neki mindenáron.

Ha életünk mérlegén a józan ész serpenyője nem egyensúlyozná a szenvedély serpenyőjét, a vér és természetünk aljassága a legőrültebb végletekbe ragadna: de hát eszünk is van, lehűtni dühöngő indulatainkat, húsunk háborgását, zabolátlan vágyainkat; amit te szerelemnek hiszel, én azt vágyak sarjadékának veszem.

Négyszer hét éve, hogy nézzem a világot, s mióta különbséget tudok tenni jótett és sértés közt, még nem találtam embert, aki értett volna hozzá, hogy szeresse önmagát. Mielőtt kiejteném a számon, hogy egy tyúkért vízbe ölöm magam, inkább elcserélném emberi mivoltomat egy páviánnal.

Bárgyúság életben maradni, ha az életünk gyötrelem. S hogyha a halál az orvosunk, akkor az a recept, hogy haljunk meg.

Aki búval adós, mit tegyen? A türelemtől kölcsönt hogy vegyen? Az ilyen rigmus két irányba néz, A fele epe, másik fele méz.

A törött kard még mindig többet ér A puszta kéznél.

Apák, ne szín szerint ítéljetek A lányotok szívéről. Nincs varázslat, Amely a szüzek ifjú erejét Megrontja?!

Te dudva, Ki szép vagy és oly édes illatú, Hogy elzsongítasz. - Minek is születtél!

Nem lehetünk mind urak, s nem dukál A hűség minden úrnak. Persze látsz Hajbókolót és görnyedőt sokat, Ki boldogan cipeli szolgaláncát, Míg él - akár gazdája szamara, Csak abrakért - s ha megvénül, kidobják! Ostort a jó baromnak! Van viszont, Ki szolga-köntöst, szolga-arcot ölt, De szívét önmagának őrzi meg, S míg tetteti, hogy dolgozik uráért, Csak hízik rajta, s megtömve zsebét, Magának hódol. Ennek van esze.

Az idők méhében sok minden vajúdik, ami várja, hogy világra szüljék.

Közös, hogy meghal, aki él, S természet útján szebb valóra kél.

Megátalkodni a Bánatban: ez vétkes nyakaskodás, Nem férfias bú; Isten elleni Rugódozás, mely gyarló szívet és Nem béketűrő elmét árul el, És bárdolatlan, együgyű eszet.

Nem csupán idomra és tömegben Nő a természet; e templommal együtt Az elme, lélek belszolgálata Szintén öregbül.

Ha lángol a vér, mily pazérul ad A nyelvnek a sziv ilyen fogadást. E fényt, leányom - több világa, mint Melegje, és kialszik, míg rakod - Tűznek ne vedd ám.

Sorsom kiált, és minden kis inat E testben oly rugós keményre edz, Mint a neméai oroszlán idegje.

A gondolatnak nyelve sose keljen Nálad, se tettre ferde gondolat. Légy nyájas ámbár, de ne köznapi; Kémlelve rostáld meg barátidat, Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal; De minden első jöttment cimbora Üdvözletén ne koptasd tenyered. Kerüld a patvart; de, ha benne vagy, Végezd, hogy ellened másszor kerüljön. Füled mindenki bírja, szód kevés; Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.

Rövidség lévén lelke minden Okos beszédnek, a szóár pedig Csak teste rajta és kül cifraság.

Csudálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani.

A nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.

Az álom maga is puszta árnyék.