William Shakespeare

Lám, ifjak szerelme Nem is a szívbe gyúl, csak a szemekbe.

A szó csak szó; és hogy gyógyítanád az összetört szívet a fülön át?

A halál se több, mint Szeretőnk szorítása: fáj, de mégis Kívánjuk.

Ha élni vágyom: csak halált lelek. Ha halni vágyom: életet... Legyen hát!

A várakozás ott csal meg, ahol Legtöbbet ígér; s akkor sikerül, Mikor a remény csüggedésbe hül.

Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd, S goromba zsarnok, hogyha közelít.

Szerelem a szerelem, Amely hőfokot más hőfok szerint nyer Vagy ár-apályt játszik készségesen? Ó, nem; az örök fárosz maga ő, Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben; Minden vándor hajók csillaga ő, Magasságát mérhetik, erejét nem.

E koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni; s hogy vágja földhöz e pimasz, mintha Káin állkapcája volna, ki az első gyilkosságot elkövette. Egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?

Futunk a kedveshez, mint kisdiák, Ki könyveit vidáman sutba vágja, S úgy válunk tőle, mint a kisdiák, Ki szontyolodva ballag iskolába.

Arcod varázsa csordultig betölt S egy pillantásodért is sorvadok; Nincs más, nem is akarok más gyönyört, Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Kérlek, ne vedd sértésnek a gyanút: Magamat védem vele. Efelől még Igaz lehetsz.

Ha mi árnyak nem tetszettünk, Gondoljátok, s mentve tettünk: Hogy az álom meglepett, S tükrözé e képeket. E csekély, meddő mesét, Mely csak álom, semmiség, Nézze most el úri kegy, Másszor aztán jobban megy. S amint emberséges Puck A nevem: ha megkapjuk, Hogy most kímél a fulánk, Jóvátesszük e hibánk, Máskint a nevem ne Puck Legyen inkább egy hazug. Most uraim, jó`tszakát. - Fel, tapsra hát, ki jó barát, S Robin megjavitja magát.

Hogyha nem mutatják A szeretetet, gyakran nem is érzik.

Sokszor művel balgaságot az ész, Ha külsőből belsőt ítélni kész.

Egy csillag táncra perdült, s az alatt születtem én.

Szerelmünkért mi nők nem víhatunk, Nem kérhetünk, csak kérőt fogadunk; De én követlek, s menny lesz a pokol, Ha majd kezedtől szívem haldokol.

Testünk a kert, akaratunk a kertész.

Nem fontolgat az, ki szívével szeret, mert szíve titkát bátran megmutatni kész!

Irgalmat hogy remélsz, ha nem gyakorlod?

Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.

Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy pedig ne látszanék olyannak, ami nem!

Szövegtelen dal, s dús egysége csak Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

Koldus-szegény királyi gazdagon, Részeg vagyok és mindig szomjazom.

A dolgainkban mindig jön egy hullám, S a dagály pillanata hoz szerencsét: Ha elmulasztjuk, egész életünk Megfeneklik a zátonyok között. Most felduzzadt tengeren lebegünk, Ki kell használni az áramlatot, Vagy vállalkozásunk kudarcba fullad.

A féltékeny nem mindig okkal az - Féltékeny, mert féltékeny: ez a szörny Önmaga nemzi s szüli önmagát.

A jóhír hiú és fölöttébb csalfa fogalom. Gyakran elérjük érdemtelenül és elveszítjük ártatlanul.

Bennünk több az eskü, a szó: bizony, több a máz, mint a belső repesés; sokat mondunk, s a szerelmünk kevés.

A természet varázsát ontja bőven. A fűben, a virágban és a kőben. Ó nincs a földön oly silány anyag, Mely így vagy úgy ne szolgálná javad; De nincs oly jó, melyben ne volna vész, Ha balga módra véle visszaélsz!

Könnyebb nekem húsz embert megtanítani arra, hogy mit volna jó cselekedni, mint egynek lenni a húsz ember közül, aki követi saját tanításomat.

Jaj, gyöngeségünk bűnös ebbe, nem mi! Úgy alkottak, hogy így tudunk szeretni.