William Shakespeare

Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel Elveszti önmagát, el a barátot; Viszont, adósság a gazdálkodás Hegyét tompítja.

A méz is Csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.

Kizökkent az idő; - ó kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.

Gyarlóság, asszony a neved.

Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek Álmodni képes.

Nem élhetem meg az új híreket; De íme, jóslok; Fortinbrasra száll Az ország; övé haldokló szavam. Beszéld el ezt neki, s minden körülményt, Mi okozá. A többi, néma csend.

Szent őrületben a költő szeme Földről az égre, égből földre villan, S mig ismeretlen dolgok vázait Megtestesíti képzeletje, tolla A légi semmit állandó alakkal, Lakhellyel és névvel ruházza fel.

Féltékenységtől őrizkedj, uram! A zöldszemű szörny koncán kéjeleg, Csámcsogva fal föl!

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál: Az érdem itt koldusnak született.

Hazug szív sikeréhez hazug arc kell.

De megtanultam s áll a lecke: méreg A gyógyszer is szépséged betegének.

A pokol üres, mert minden ördög a felszínen van.

Miként minden bölcs ember fia tudja, az utazások a szerelmesek egymásra találásával végződnek.

Ó, Romeo, mért vagy te Romeo? Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el, S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé És nem leszek Capulet én se többé.

A kegyelem kapuit mind bezárom S a zord szivű, a vásott katona, Vérengező kezével, szabadon, Pokol-tág lelkismérettel dühöng.

A katona lelkiismerete mindent elnyel, mint a pokol szélesre tárt kapuja.

A szerelem oly változó, Oly dús, hogy ő a képzelet maga.

Bárcsak nyelvtanulásra fordítottam volna az időt, amit vívásra, táncra, medvemókáztatásra prédáltam el. Ó, bár a művészeteket tanulmányoztam volna!

- Tanulj feledni: ne gondolj reá! - Taníts meg élni gondolattalan!

Ha segíteni már nincs mód a bajon, Adj túl minden keserves sóhajon. Ki azon jajgat, ami megesett, A régi bajhoz újat keresett.

Itten tanyázom mindörökre majd, S lerázom a bal csillagok igáját Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor! Öleld utolszor, kar! s te száj - lehellet Kapuja - ez igaz csókkal pecsételd Örök alkum az uzsorás Halállal.

Ne indulj te se föl, se le: Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll.

Mily vad a gyűlölet - s a szerelem! Vad szerelem! Szerelmes gyűlölet! Ó, semmiből fogantatott valóság! Ó, terhes semmi! Ó, komor bohóság! Ó, szépségek förtelmes káosza! Ólmos pehely, fagyos láng, tiszta füst, Virrasztó álom, sorvasztó öröm: Ilyen szerelmem! - s épp ezt gyűlölöm!

Zord békülést hoz e mogorva reggel, Fejét a nap se dugja ki nekünk. Ezt megvitatjuk még a többiekkel, Aztán kegyelmezünk és büntetünk: Mert még regékbe sincsen arra szó, Mit szenvedett Júlia s Romeo.

Vagy, ha rokonszenv fűzte a frigyet, Halál, betegség, harc rohanta meg, S percig-valóvá tette, mint a hang, Mint árny, tűnővé; mint álom, röviddé! S mint villám fénye kormos éjszakán, Mely pillanatra földet és eget Föltár, de míg ezt mondanók, nini! Már a sötétség torka nyelte be. Ily gyorsan elvész minden, ami fény.

Te vagy szememben az egész világ: Ki mondaná hát, hogy magam vagyok, Midőn egész világ néz itt reám?

Szivem sziveddel, mondom, olyan egy, Hogy már a kettő nem két-számba megy: Egy eskü lánca fűzi kebelünk: Két kebel, egy hit: összes lételünk.

Bolond a szerelmes, oly fövő agyú S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát, Mit józan ész felfogni képtelen.

A képzelődés oly játékot űz, Hogy ha örömre gyullad a kebel, Megtestesíti ez öröm okát; Vagy képzeletben, éjjel megijedve, Mily könnyen lesz egy-egy bokorbul medve?

És árulás sujt minden szent Hitet és Becsületet rút gyanu aláz.