William Shakespeare

A természet hitelbe adja kincsét.

Ne szóljatok szükségről. A legalja Koldús is, bár teng, bír fölöslegest.

Szilaj gyönyörnek vége is szilaj, Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor, Mely csókolódzva hal meg.

Tanuld meg a szerelmet, könnyü ez, S hűn megtanúlva többé el se vesz.

Nem örök e világ; az sem csoda, Ha sorsunkkal a szeretet oda: Mert hogy melyik vezérli, vitapont: Szerelem-é e sorsot, vagy viszont?

Ész és szerelem mai napság ritkán tartanak együtt.

A gondolat az élet rabja csak, Az élet pedig az idő bohóca, S az idő, amely a világ tanúja, Megáll majd.

Ki magához nem jó, mást sem szerethet.

Az ördög néha Szentírást idéz.

Aki szereti a talpnyalást, méltó a talpnyalóhoz.

Amit nem érzel, arról nem beszélhetsz.

Nehéz idő sújt: itt engedni kell, És mondanunk, mi fáj, nem ami illik.

Én, kit letört a sors és annyi bánat, Vigaszt szíved hűségében lelek.

Idő! te bontogasd ki ezt, nem én; Ez a bog nékem szerfelett kemény.

Mindenek fölött Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, Következik, hogy ál máshoz se léssz.

Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig.

Sorsának ember néha mestere. Nem csillaginkban (...) a hiba, Hanem magunkban, kik megbókolunk.

Minden nap éj, míg nem látlak, barátom, S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

Dögvész mindkét családra. Ők tettek engem férgek ételévé.

Lehed mézét kiszívta a Halál, De nincs hatalma a szépségeden.

Oh! kedvesem, hol s merre jársz már? Oh! jöszte, hallgass: híved itt vár, Mély s magas hangon dalol. Ne kóborolj, szép ledérke: Szeretőké a nap vége, Okos ember tudja jól.

Eszközzel őrizni emlékedet Az volna, hogy elfelejtettelek.

De légy nyugodt: ha az a zord parancs Engem könyörtelenül sírba ránt, Ebben a könyvben lesz még némi rang, És veled marad emlékem gyanánt.

S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! Belátásra mily hasonló egy istenséghez! A világ ékessége! Az élő állatok mintaképe!

Az öröm leghívebb szószólója: a csend. Alig volnék boldog, ha volna rá szavam.

Mankón halad az idő, míg a szerelem minden jogának birtokában nincs.

Be furcsa, hogy az ember látja, milyen kacagnivaló bolond más, mikor szerelmes, mégis egyszer aztán kikacagtatja saját magát is, amikor szerelembe esik ő is. (...) Megesküdni ugyan nem mernék rá, hogy a szerelem osztrigává nem bűbájol engem is, de arra aztán megesküszöm, hogy amíg osztrigává nem változtam, ilyen bolond nem leszek.

Mi sajátunk, méltón nem becsüljük Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük Tódítjuk értékét és megtalálunk Oly érdemet, mi benne föl se tűnt, Míg a miénk volt.

Oly szövetből Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk Álomba van kerítve.

Add mindenkinek a füledet, de csak keveseknek a hangodat!