Paulo Coelho

Két ember leélhet egy egész életet egymás mellett, dolgozhatnak együtt, vagy találkozhatnak csak egyetlenegyszer, és aztán örökre elválhatnak egymástól, csak azért, mert nem mentek át azon a ponton, amelyiken zabolátlanul folyik át az a valami, ami őket összekötötte egymással ezen a világon. Vagyis anélkül válnak el egymástól, hogy megértették volna, mi kötötte össze őket. (...) Azok, akik egyszer megismerték a szerelmet, újra találkoznak.

Képes lehet az ember arra, hogy a szerelmet megállítsa az időben? (...) Megpróbálhatjuk, de ezzel pokollá tesszük az életünket. Én nem ugyanazzal az emberrel élek házasságban több, mint húsz éve. (...) Sem ő, sem én nem vagyunk már ugyanazok, és éppen ezért elevenebb a kapcsolatunk, mint bármikor volt. Nem várom el tőle, hogy ugyanúgy viselkedjen, mint amikor megismertem. És ő sem várja el tőlem, hogy ugyanaz az ember legyek, mint akivel először találkozott. A szerelem túl van az időn. Vagy jobban mondva: a szerelem az egyetlen pontba (...) sűrített idő és tér, amely folyton változik.

Az utazást választottam, amikor észrevettem, hogy az életem már nem olyan, mint egy folyó, amely a tenger felé igyekszik. Azért döntöttem így, mert körülöttem minden azzal fenyegetett, hogy megáll és egy helyben toporog. (...) Mindenki nap mint nap azt tapasztalja, hogy életének újabb és újabb fordulópontjához ér.

Az egyetlen módja a probléma megoldásának, ha helyrehozzuk a hibákat és túllépünk a konfliktusokon. (...) Egy örökkévalóságon keresztül találkozunk és elválunk. Az elmenetelt visszatérés követi, és a visszatérést pedig mindig újabb elmenetel.

Köszönöm... Akkor is, ha szerinted fölösleges. (...) Sérülések százait hordom magamban, miközben úgy kell tennem, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Ma legalább úgy éreztem, hogy valaki kézen fog, és azt mondja: nem vagy egyedül. (...) Úgy éreztem, hogy szeretnek, hasznos, fontos vagyok.

Nézem a szökőkút fagyott vizét, és tudom, hogy egyszer majd újra csobogni fog, aztán ismét befagy, és később megint csobog. Így van ez a szívünkkel is: az is az időnek engedelmeskedik, és soha nem áll meg örökre.

Az igazi bölcsesség az, ha tiszteljük az egyszerű cselekvéseinket, hiszen ezek visznek oda, ahova el kell jutnunk.

Szeretlek, mint a folyó, amely magányosan és gyengén indul útnak a hegyen, aztán elkezd növekedni, csatlakozik más folyókhoz, és végül már nincs az az akadály, amit ne tudna leküzdeni, hogy eljusson oda, ahova akar. Így hát elfogadom a szereteted, és átadom neked az enyémet. (...) Egy olyan szeretetet, amelynek nincs neve, nincs magyarázata, ahogy a folyó sem tudja megmagyarázni, miért pont arra tart, amerre tart, csak folyik előre. Egy olyan szeretetet, amely nem kér és nem ad semmit cserébe, csak van. Én soha nem leszek a tiéd, te soha nem leszel az enyém, de így is elmondhatom, hogy szeretlek.

Anélkül, hogy lenne rá magyarázat, végre meg tudok bocsátani magamnak, és ettől megkönnyebbülök... Nem értem, mit keresek itt, és azt sem, hogy miért kértetek meg rá, hogy kísérjelek el titeket, de megerősítettétek bennem, amit eddig is éreztem: az emberek akkor találkoznak, amikor találkozniuk kell.

Mindannyiunk élete győzelmekből és vereségekből áll - kivéve persze a gyávákat, (...) ezek ugyanis soha nem győznek és nem is veszítenek.

Csak az tudja kimondani, hogy "megbocsátok neked", aki azt is ki tudja mondani, hogy "szeretlek".

Aki az álmát keresi, abból merít ihletet, amit csinál, nem pedig abból, hogy elképzeli, mit csinálna.

Az emberek változásra vágynak, de közben azt is akarják, hogy minden maradjon a régi.

Az élet mindig igazságtalanul bánt vele. (...) Minden napja várakozással telt. Minden éjszaka abban reménykedett, hogy jön valaki, aki fölismeri az igazi értékeit.

Nem nézzük, kin állunk bosszút, válogatás nélkül, vaktában lövöldözünk. De a bosszúvágyunk soha nem csillapodik, mert valójában a saját életünk ellen irányul.

Mindannyiunk lelkében megállás nélkül folyik a harc a Jó és a Rossz között. Lehet, hogy minden pillanatban összecsapnak egymással az angyalok és az ördögök. Talán évezredek óta tart a háborújuk, és egyre nagyobb területeket hódítanak el egymástól, míg végül egyikük megsemmisíti a másikat.

Ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak, ugyanaz a fáradtság gyötör, ugyanazok a félelmeink, az önzésünk és a nagylelkűségünk. Nem vagyok idegen, mert amikor szükséget szenvedtem, kaptam. Amikor kopogtattam, kinyílt az ajtó. Amikor kerestem, találtam.

Az élet álom, amelyből csak akkor ébredünk föl, amikor meghalunk. Amíg élünk, múlik az idő. (...) Nincs már szívem, se testem, se lelkem, semmim! Csak a tiszta szerelmem van, (...) ami meg akar mutatkozni, de nincs az az idő és az a tér, ahol megmutatkozhatna.

A világ legkifinomultabb dolgai éppen azok, amelyek mindenki számára elérhetőek.

Sok embert ismerek, akik csak azért próbálnak segíteni másokon, hogy ne kelljen szembenézniük a saját problémáikkal.

Jusson eszedbe, mit mondtam a hajón: valaki meggyújtja neked a szent tüzet. (...) A keserűség előbb-utóbb eltűnik, valaki, akit a sors az utadba sodor, végre megérkezik egy csokor boldogsággal a kezében, és minden jó lesz.

Én vagyok a legjobb barátnőm, és egyben a legádázabb ellenségem.

Nem tudok olyan jó lenni, amilyen szeretnék, de olyan rossz se, amilyennek lennem kéne.

Hinni akarom, hogy nagyszerű dolog szabadnak lenni. Újra szabadnak. Készen arra, hogy megtaláljam életem szerelmét, azt, aki rám vár.

Meg voltam róla győződve, hogy csak vele lehetek boldog, de nem azért, mert jobban szerettem, mint bármi mást ezen a földön. Hanem mert azt gondoltam, hogy csak ő ért meg, ő ismeri a szokásaimat, a mániáimat, a világnézetemet. Hálás voltam azért, amit értem tett, és úgy éreztem, hogy neki is hálásnak kéne lennie azért, amit én tettem érte. Megszoktam, hogy az ő szemével nézzem a világot.

Szabadság. A nyomorult magány szabadsága.

Ha mindennek vége lesz, nem marad más, csak a szerelem, amely megmozgatja az eget, a csillagokat, az embereket, a virágokat, a bogarakat, és mindenkit rávesz arra, hogy járjon a jégen, és egyszerre tölt el örömmel és félelemmel, de ami a lényeg: mindennek értelmet ad.

És ahogy neki szüksége van a lányra, úgy a lánynak is szüksége van rá. Ez a Másik Felek bölcsessége: mindig felismerik egymást.

A léleknek kincseit mindenkinek magának kell kikutatnia.

Bűntudatunk van, amikor elmegyünk otthonról, mert otthagyjuk gyermekeinket, hogy megkeressük az eltartásukra valót. Bűntudatunk van, amikor otthon maradunk, mert úgy tűnik, hogy nem használjuk ki a világ szabadságát. Bűntudatunk van mindenért, pedig nem vagyunk bűnösök.